Háromszor hívott egymás után. Nem tudtam felvenni, így mindig kinyomtam. De csak hívott.
„Kiraboltak, kislányom, itt van a rendőrség, majd visszahívlak!” – és rám tette a telefont. Kábé életében először. Na, mondom, itt nagy a baj. Hívtam a férjemet, hogy ő mit tud, vele beszélt-e a Mama. Nem, ő se tud többet. Jó, mondom, de ez így nem jó, valamit tudjunk már meg. Bántották? Hányan voltak? Mit vittek el? Jól van? Mire mondta a férjem, hogy nyugodjak meg, majd ő felhívja, kikérdezi és visszahív.

Mint kiderült, két 40-45 év körüli, kék pólót viselő férfi csengetett be a Mamámhoz.

Idős már, a szeme sem olyan, egy másodperc alatt elhitte, hogy ő tényleg nem vette észre a kiírást. Ami persze nem volt.

"De hát olyan kék póló volt rajta, mint a vízműveseken.” – mondta később a Mamám, amikor már nekem mesélte a történetet. Persze, profi csalók, egy 80 éves számára elég, ha a valaki kékben jön a vízművektől, és máris lehet nekik hinni. De sajnos nem szabadott volna.

Úgyhogy a Mama beengedte őket.
„Pakoljon ki a mosogató alól, mert le kell fotóznunk a vízórát!” – mondta az egyik férfi. A Mama meg nekiállt. Közben a másik gyakorlatilag hangtalanul be-beszaladt a lakás két kis szobájába, és észrevétlenül, amit lehet, amilyen gyorsan csak lehet, és amilyen halkan csak lehet, átkutatott, felforgatott. Szegény Mama meg, akinek a füle se az igazi, közben mit sem sejtve pakolta ki a mosogató alját.

Aztán egyszer feltűnt neki valami.

A férfi kijött, a másik ezután arra kérte a Mamát, hogy mutassa meg neki a fürdőszobában is a csapokat, hogy leellenőrizhesse a nyomást. Az alatt a fél perc alatt a férfi megint beslisszant, és sikerült is megtalálnia a Mamám pénzártcáját és kivenni belőle azt a pár tízezer forintot, ami benne volt. Az összes pénzét a nyugdíjáig.

A lopást nem, de azt észrevette a Mama, hogy a férfi megint bent van.
„Maga megint bent van? Mit keres ott maga? Jöjjön ki azonnal!”
Mire a férfi látszólag felhúzta magát és elment. Ki a lakásból. A másik meg, mintha nem is értené az egészet, csak nézett, nem mozdult. A Mama persze gyanakodni kezdett, bement a szobájába és azonnal észrevette a kisebb felfordulást. És miután megtalálta a pénztárcáját, azt is, hogy kirabolták. A pénztárca ugyanis teljesen üres volt.

Kiszaladt a lakásból és szaladt a kamu kollégája után, és közben azt mondta: „Állj meg azonnal, hozd vissza, ha elvitted a néni pénzét!” – de közben ez a fickó is csak szaladt le a lépcsőn, a másik után. Mire leértek, már csak a Mama ordibált, amire kijött egy szomszéd, és vele együtt rohantak ki a ház elé - már amennyire az én 80 éves Mamám rohanása rohanásnak mondható -, hátha meglátják, merre mentek a tolvajok. De természetesen addigra bottal üthették a nyomukat. Vélhetően egy autó várta már kint őket és gyorsan el is hajtottak, és senki nem látta mivel és merre menekültek.

Nem arról a pár tízezer forintról van szó. Bár, tulajdonképpen arról is. Lehet, hogy valakinek nem sok pénz, de a Mamámnak a következő nyugdíjigáig pár tízezer forint is sok. Nagyon sok. Az elvről van szó. Nem tudom felfogni, hogy van embereknek gyomra ahhoz, hogy olyanokat raboljanak ki, akik egy életet dolgoztak végig, akik ott maradtak egyedül, védtelenül, a kevés kis összekuporgatott pénzükkel és veszik el tőlük minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

És a Mamám még a szerencsések közé tartozik, mert ő egy karcolás nélkül, és tényleg csak kisebb anyagi kárral megúszta az egészet. Bele se merek, de nem is akarok gondolni abba, mi történhetett volna, ha agresszívebb tolvajok csengetnek be hozzá...

Hová tart a világ? Hová?

Úgyhogy ezúton is üzenem minden Nagymamának (és Nagypapának is természetesen), hogy tényleg ne engedjetek be senkit. A Vízműveket se. Mindenki előre, hivatalos levében fog titeket tájékoztatni arról, ha bárkit kiküldenek lakásra.

Vigyázzon mindenki nagyon magára és a szeretteire!