Okulásul írom le a történetemet. Csak nehogy azt higgye bárki is, hogy egyszer megúsztam, kétszer megúsztam, mindig meg fogom. Nem. Én vagyok rá az élő példa.

Hatból egy ember ittas, amikor volánhoz ül, mondták nekem az utánképzésen, ahova azért jártam néhány hétig, hogy visszakapjam a jogosítványomat. Hatból egy. Nem tudom, honnan származnak a statisztikák, de számomra dermesztő volt a gondolat: azóta se tudok úgy kinézni az autóm ablakán piros lámpánál, hogy ne számolgassam a körülöttem veszteglő sofőröket. Egy, kettő, három, négy, öt, és ő a Hatodik. Az ittas. Amilyen én is voltam egykoron.

Nem állítom, hogy túl gyakran vezettem alkoholos befolyásoltság alatt, de kéthavonta egyszer azért előfordult. Kertvárosi övezetben lakom, és amikor bementem a belvárosba piálni, az autót az övezet szélén hagytam, bebuszoztam a hetedik kerületbe, iddogáltam a srácokkal, majd visszabuszoztam a kocsihoz, beszálltam, és három perc alatt hazavezettem. Éveken át precízen működött így. Rendőr sosem volt azon a környéken, én pedig óvatos voltam, soha nem repesztettem be a nagy forgalomba, mindig csak ezt a három perces távot tettem meg biztonságosan, óvatosan, nyugodt kis mellékutcákon át.

Azon az estén is így történt, tizenvalahány év rutinját követve. A belvárosi sörözés után, ahol lecsúszott egy-két unikum is, leszálltam a buszról, elballagtam a kocsihoz, beszálltam, és elindultam a megszokott háromperces úton. Békés sötét este, sehol egy lélek, egy kanyar, két kanyar, három kanyar, már láttam a házamat, amikor felvillant mögöttem a kék fény. Belebambultam a visszapillantóba, és tudtam, hogy vége van. Végem van.

A házamtól két méterre parkoltam le. Két rendőr szállt ki mögöttem a kocsijából. Rögtön megkérdezték, ittam-e, én pedig önként színt vallottam. Elkérték az irataimat, megfújatták velem a szondát, ami nem működött, erre a központból hozattak egy nagy gépet. Azt meg kellett várni, volt vagy háromnegyed óra, mikor elővettem a telefonomat, hogy kikapcsoljam, az egyik rendőr azonnal rám kiabált, hogy sürgősen tegyem el. Mit tesz isten, a szuper gép szintén csütörtököt mondott. Így hát elmentünk a kórházba, ahol vért vettek tőlem. Magas volt az alkoholszázalék, a jogosítványomat már vissza se kaptam.

Az orvos a kórházban mindenféle mozgástesztet csináltatott velem, például egy csempesoron kellett föl-alá járkálnom, karok oldaltartásban, nyitott szemmel, behunyt szemmel, fél lábon állni csukott szemmel. Aztán bevittek az örsre és rabosítottak. Ahogy a filmeken szokás, lefényképeztek jobbról és balról. Nehéz pontosan megfogalmazni, milyen érzés volt. Egyfelől az motoszkál ilyenkor az ember fejében, hogy tényleg ekkora bűnöző volnék? Másfelől ott a szégyen. Hogy rosszat csináltam. Miért is hittem évtizedeken át, hogy ez normális?

Végül hazamehettem. Majdnem egy egész napon át sírtam, aztán valahogy összekanalaztam magam. Kifizettem a több százezres büntetést. Elmentem utánképzésre, azt is kifizettem, végigültem az előadásokat, Kresz-vizsgát tettem, próbavezettem, mint taknyos koromban. Másfél évbe telt, mire visszakaptam a jogosítványomat. És körülbelül félmillió ropogós forintomba.

Megérte? Megérte az a háromperces út ezt a rengeteg pénz- és időveszteséget? Biztosan nem. Ezért üzenem neked, nyájas olvasó, amennyiben te vagy a Hatodik: nem úszod meg. Hiába nem történt semmi évtizedeken át, hiába csak rövid távon szegsz törvényt, hiába csendes mellékutakon osonsz. Nem éri meg az ostoba kockázat.

Arról nem is beszélve, hogy rosszabbul is járhatsz, mint én. Például okozol egy halálos balesetet. Azzal még sokkal szörnyűbb lenne együtt élni, mint egy félmilliós bírsággal.

Galériánkban cukorcsapdás italokat ismerhetsz meg!