Olyanok voltunk, mint a tökéletes páros valami negédes lányregény-sorozat lapjain. Franci mindig heves volt, extrovertált, vagány. Olyan szemüveget viselt, mint Pál Éva a Neotonból, szexin mozgott, mint Amanda Lear és olyan sugárzó volt, mint Agnetha az Abbából. Én hozzá képest csak egy kockásinges könyvmoly voltam, rút kis entellektüell össze-vissza kuszált hajjal és kacsázó X-lábakkal. Mégis azonnal barátok lettünk a gimiben.

Ő adta nekem az első szál cigit. Én toltam az orra alá az első vizespohár vodkát. Tartottam a fejét, amikor a szülei váltak, simogatta a hátamat, amikor Szabó Pisti elhagyott. A nyár felét az ő balatoni nyaralójukban lógtuk végig, a másik felét az én nagymamámnál, Brassóban. Ő készített föl matek érettségire (közepes lett), én készítettem föl magyar érettségire (jeles lett). Sokat nevettünk azon, hogy könnyebb a mi korunkban Örkényből esszét írni, mint logaritmust számolni és exponenciális egyenleteket ábrázolni.

Muszáj elmesélnem egy-egy esetet a balatoni nyárból és a brassói utószezonból. Nem azértm mert annyira különleges történetek. Hanem mert a világmindenségnél többet jelentettek nekünk. Ezek Franci és Bori legkedvesebb emlékei. És most már nyugodtan közreadhatom, hogy a híres F&B csapat nincs többé.

A balatoni nyaraló egy hegyoldalban volt. Valójában présház. Ennek megfelelően – mivel Franci apja amatőr borász volt – rengeteg finom, minőségi házibor (sic!) volt a kispincében. Ezen a napon társaság is jött. Osztálytársak, barátok. Voltunk vagy tizenöten. A buli közepén, az éjszaka kezdetén Franci odahajolt a hajamba: „Menjünk le a tópartra!” „Minek?” – mondom én. „Pasizni, te hülye!” És megvillantotta a tarisznyájába rejtett literes borospalackot, a legjobb rizlinggel teli. Persze a tópartig nem értünk el, pedig kb. 2 kilométerre volt. Séta közben, öt és fél perc alatt ittuk meg a bort, könnyűek és mókásak lettünk, de a világ is. Egészen addig, míg oda nem értünk az első útkereszteződéshez. Franci elméletben tudta, merre kellene menni, de megtorpant. „Állj, be vagyunk kerítve!” Ezen, hogy állj, be vagyunk kerítve, legalább egy órán át röhögtünk. Fetrengtünk a nevetéstől a szőlőhegyi földút szélén, kancsalul sütött ránk a hold. Züllött fiatalság örök barátságba oltva. Vagy fordítva. Vagy ez a négy szó bármilyen sorrendben, pl.: züllött barátság örök fiatalságba oltva. Teljesen mindegy. Ez a mi pillanatunk volt.

Brassóban viszont medvekalandunk lett. Nagyim főzte nekünk a húsgombóclevest, a lucskos káposztát, és közben mesélt. Franci, ez az örökmozgó vadóc órákon át tudott ülni a sparhert mellett. A fedősztori az volt, hogy segít főzni, pedig Nagyi úgyse hagyta volna. Valójában Franci megbűvölve hallgatta a sztorikat vég nélkül. Belém égett ez a kép – miközben gyúrom a tésztát, mert nekem persze kötelező volt a házimunka –, megállok, felnézek és látom, ahogy az imádott Franci csüng a drága Nagyin. Bármi történt is, ez kiírhatatlan a retinából.

Mindenestre Nagyi határozottan figyelmeztetett minket, hogy Erdélyben bizony medvék vannak az erdőben. Akkor mi úgy gondoltuk, hogy a férfiaktól óv minket amolyan múltszázadi eufemizmussal. Aztán, fent, ahogy a Barcarozsnyói barlang felé megyünk, eltévedünk. Pedig senki nem kerített be. És akkor valami moccan, nem is csak moccan, mozgolódik, nem is csak mozgolódik, hanem csörtet a sűrűben. Csak egymásra nézünk Francival és mindkettőnk tekintetében kimondatlanul ott sikít a néma rettegés: jön a medve!

Eszünket vesztve futunk, magunk sem tudjuk, melyikünk rohan elöl, vagy hogy merre szaladunk. És egyszer csak egy ösvényen találjuk magunkat. Megállunk fülelni, bár egymás lihegésétől szinte képtelenség meghallani az erdő csendjét. És akkor egymásra nézünk Francival, és egy másodpercnyi kölcsönös hunyorgás után nyerítésben törünk ki. Méghogy medve! Metaforikusan futott a két csaj a metaforikusan gonosz férfitársadalom elől. Valószínűleg.

Érettségi után két évvel tűnt el az életemből Franci. Először csak nem hívott a Balaton mellé. Aztán már egyáltalán nem hívott. Semmilyen üzenetre sem válaszolt. Majd kilépett a kapcsolatunkból. Szabó Pisti viszont egész jó haverom lett suli után, ő mesélte, hogy „a Franci megtért, baszki, nem hallottad?” Mi? Hogy? Franci és az egyház? Nem az egyház az értelmezhetetlen ebben a tételben, hanem Franci. Ha valaki biztosan nem sűríti szabadon vállalt lelkiismereti szabályokba önmagát, az Franci, akit én ismertem. Ámde mégis. És egy hónapon belül meglett az első megtagadás is.

A szinte üres Vörösmarty téren, kb. 2 méter távolságban halad el mellettem. Tekintete a magasban. Nincs rajta szemüveg. Rám pillant, de meg se rezdül, pedig én megtorpanok. Tárnám a karomat, hogy megöleljem. De megint az égre emeli a szemét, és megy tovább. Alig több, mint két éve menekültünk a képzelt medvétől. És most elutasít. „Biztos a szemüveg. Nem jól lát nélküle.” Ezt gondolom leforrázva. Biztos eltört, és most kénytelen nélküle jönni-menni. A kontaktlencsét sosem szerette.

A 90-es évek elején nagy divat volt a térítés. Különböző egyházak az utcán, aluljárókban, jól szervezett rendezvényeken – mondjuk ki – agresszívan terjesztették a saját igéjüket. Keresve a bizonytalanokat, mentális csámborgókat, a térítők, mint afféle lelki kufárok, rendszert, élhető szabályokat, megtisztulást ajánlottak cserébe a megvilágosodásért. Ez a New Age, a sokszorozódó hitelméletek és a gazdasági szabadrablás kora. A drogok és a bulik is multiplálódnak már, szóval van mi elől menekülni. És sokan válnak workaholic-ká, mert a „karrier” is ekkor értékelődik fel minden épelméjű határon túl.

Francival egy szabadtéri koncerten találkoztam legközelebb. Illetve: ekkor tagadott meg másodízben. A partneremmel mentem, helyes srác volt, sajnos több jelentősége ma már nincs, mint hogy akkor ott volt mellettem. Láttam, hogy az egyenszínesbe öltözött térítők megszállják a bulizókat, de Franci mégis a semmiből bukkant elő. Hozzám nem szólt, rám se nézett. De a fiúmat félórán át traktálta. Odébb ráncigálta, szegény srác kétségbeesve nézett rám, de én bölcsen intettem neki, menjen. Dermedt tehetetlenségemen felülkerekedett az együttműködés igénye. Aztán – a sikertelen befolyásolás után – a fiú elmesélte, mi volt, Franci miket mondott neki. Meg kell térnie, és persze hamar találkozhat a megváltással, de csak ha megtagad engem, aki feketébe öltözött nőstényördög vagyok. Istenem, hát Trottel koncert volt, mi másba öltöztem volna, mint feketébe? A gyász mindenesetre véget ért ezzel. Franci kiköltözött belőlem.

Jártam eleget pszichológushoz, hogy a gimis, egyetemi éveimet feldolgozzam. De az idő is segít, ha meg nem is old semmit. Valóban, húsz év távlatából már úgy gondoltam Francira, mint valami édes fiatalkori tapasztalatra, ami, mint az ifjúság, nosztalgiává, a veszteségen túl is tapintható értékké nőtt. Franciból ikon lett, egy emlék. Személyes legenda.

Nem ismertem azt az electro-punk zenekart, amelyik épp 130 BPM tempóban konstruálta újra a hallgatóság idegrendszerét, egyszerűen csak tetszett a műsor. Épp ezért hátrébb álltam, kizárólag a színpadra figyelve. És akkor elém ugrott egy agyontetovált, totál beszívott, csontsovány nő. Koordinálatlan mozgással rázta magát, karjaival az orrom előtt csápolt és üvöltött: „Gyere bazmeg, táncoljunk!” Na, ez Franci volt.

Először riadtan fordultam félre. De mint egy jó képregényben, átmentem a felismerés három fázisán: „Ez ő. Nem, nem lehet ő. Nézd meg jobban, ez mégis ő.” Megnéztem, tényleg ő volt. És miután hosszan bámultam rá, nem tehettem úgy, mintha nem ismerném meg, ott vonaglott előttem. Már éppen meg akartam szólítani, talán még a kezem is elindult, hogy megragadja az ő kezét, és mozdultam közelebb hajolni hozzá. De abban a pillanatban, mikor a hangerőt túlkiabálva szóltam volna, hogy „Franci! Ugye te vagy az!”, ő tovább táncolt, és a mellettem álló fiatal srác aurájában kezdett el riszálni. „Gyere bazmeg, táncoljunk!” Amikor a fiú sem moccant, csak rámosolygott, Franci ment tovább. Szememmel követtem, amíg 10 vagy 15 nézővel megcsinálta ugyanezt. Aztán eltűnt a tömegben.

Azóta megint nagyon nehéz mit kezdeni a majdnem elrendezett múltammal. Vajon megismert? De mindenki mással is ugyanazt csinálta. Számára aligha voltam más, mint egy koncerten álldogáló akárki. Igaz, újfent tiszta feketében voltam.

Valaha azt hittem, mi ugyanúgy gondolkodunk, Franci meg én. Hogy ő mindig lesz nekem és én leszek neki. Ez harminc éve volt. Azóta három különböző állapotban láttam. A hittől megvakulva, istentől betépve és piától elbódulva. Így lehet, hogy bár háromszor tagadott meg a legjobb barátnőm, de mégsem hiszem el, hogy tudatosan tette.

Galériánkban kellemetlen véget érő barátságokról olvashatsz!