Hároméves kisfiam, Zachary nem tudta megjegyezni a „Thanksgiving” szót. A nagy amerikai ünnep reggelén izgatottan kiabálva jött le a lépcsőn: „Today is… today!” Vagyis, hogy ma van… ma. 
Nathan Pawelek írása

Mint sok más kisgyerekes szülő, mi is gyakran úgy érezzük, hogy lassítani szeretnénk az időt, nehogy túl gyorsan nőjenek fel a gyerekeink. Zachary mondása afféle családi mottó lett, amit állandóan ismételgetünk. Emlékeztetjük magunkat, hogy bizony, ma van ma.
Aki a házunkba látogat, három bekeretezett képet lát a nappalink falán, egymás mellett. A gyerekeink, nem sokkal születésük után. Az első Emma, akiért egy meddőségi klinikát látogattunk. Három hónappal a születése után örökbe fogadtuk Aidant. Zachary természetes úton fogant, nem sokkal később. 
A három gyerek 15 hónapon belül jött a világra. Nem tudom, van-e olyan kutatás, amely alátámasztja, hogy az örökbefogadás megoldást hoz a terméketlenségre. Nálunk mindenesetre ez történt.
Klasszikus zenével foglalkozom, angolkürtön játszom. Évekig voltam Dél-Dakota államban egy zenekar tagja. Végül úgy döntöttünk, hogy a születendő gyerekeink érdekében közelebb költözünk mindkettőnk családjához. A feleségem 36 éves volt, amikor Connecticut államba jöttünk. Minél hamarabb teherbe akart esni. Hónapokig próbálkoztunk eredménytelenül, így egyre türelmetlenebb lett. Azt számolgatta, hány éves lesz, amikor a gyerekünk befejezi a középiskolát. Ha egy koncerten vagy az utcán terhes nőt látott, mindig elborult a kedve. Egyszer egy pohár vörösbort vágott 
a nappali falához. A szobát átfestettük.

Emma
Később egy meddőségi klinikához fordultunk. Átestünk műtéteken, sikertelen próbálkozásokon. A jó hírt végül utazás közben, mobiltelefonon kaptuk meg. Feljegyeztem az időpontot, mert tudtam: a telefonszámlát eltesszük a baba emlékkönyvébe.
Karen ettől kezdve altatódalokat tanult. Én jártam vásárolni, hogy ne kelljen cipelnie. Karen az ágyban nassolt, a lepedőn olykor morzsákat találtam. Gömbölyödő hasán megjelent egy sötét sáv. „Szép vagy” – biztattam gyakran. Elkísértem a vizsgálatokra, ahol először is a mérlegre állították. „Nem gondoltam volna, hogy a feleségem valaha is súlyosabb lesz, mint én!” – mondtam egy alkalommal a nővérnek, de Karen tekintetét látva azonnal meg is bántam. Egyébként mindig mindent rendben találtak.
A 37. héten is szokás szerint elkísértem. „Farfekvéses a baba” – mondta az ultrahangtechnikus. Nem nagyon tudtam, mit jelent ez, de úgy tűnt, senki nem aggódik. A technikus azt mondta, hogy erről beszélnünk kell az orvossal, és Karen egy kicsit csalódottnak tűnt. „Azért minden rendben van?” – kérdeztem. „Igen, a baba jól van.”
Másnap reggel Karen nem érzett mozgást. Felkelt, és várta a megszokott rugdalást, de semmi. Reggelizett, felpolcolta a lábát, vizet ivott. Beszélt a babához, simogatta a hasát. Ebédelt, elment a könyvtárba. Végül felhívta a kórházat. Azt mondták, menjen be, hogy ellenőrizzék a szívhangot.
Aznap próbám volt és Karennek kellett értem jönnie. Esett az eső és nem volt nálam ernyő. Karen messze állt meg a parkolóban, amíg odaszaladtam, alaposan megáztam. Kedvem lett volna zsörtölődni. De aztán megláttam az arcát. Egész nap nem volt mozgás?
A kocsiban nem nagyon beszéltünk. A térdemre tette a kezét, és nyugtatott, hogy minden rendben lesz. De láttam a szemén, hogy sírt. A kórházban két nővér rögzítette Karen hasán a monitort. A papírcsík elindult, de a tűk nem ugráltak, ahogy szoktak korábban. A hang, amit hallottunk, olyan volt, mint a szél süvöltése vagy a távoli forgalom zaja: kitartó, de üres. Most már könnyek csorogtak Karen arcán. A nővér próbálta nyugtatni: „Néha nehéz megtalálni. Érzi, hogy mozog a baba?”
A sötét ultrahangszobában az orvos és a nővér egyszerre mondták, amint a kép megjelent előttük: „Már nem farfekvéses.” Még én is láttam, hogy a feje jó irányban van. Éjszaka megfordulhatott. Az orvos bizonytalan volt: „Itt valamit látok, de talán csak Karen aortája lüktet a baba mellkasa mögött.” Tényleg volt valami mozgás. Reménykedve néztem Karenre, aki csukva tartotta a szemét, de 
a könnyei szivárogtak. „Várjanak tíz percet, mindjárt itt lesz a technikus, és ő is megnézi” – mondta az orvos. Majd elment, hogy világra segítsen egy másik gyereket.
A technikus megjött, megint bekapcsolta a gépet. Karen az ingembe fúrta a fejét. 
A technikus mereven figyelt, aztán láttam, hogy a nővérhez fordul, és a fejét rázza. „Baj van?” – kérdeztem remegve, mire a technikus halkan beismerte: „Sajnos nem találok szívhangot.”
Két nap múlva Karen halott kislányt szült. Az Emma nevet választottuk neki. Ha fiú, az Aidan nevet kapta volna. A hamvakat tartalmazó dobozt Karen betekerte abba a kis plédbe, amelybe megszületése után tettük Emmát.

Aidan
Elutaztunk Hawaiira. Bár pénzünk nemigen volt rá, soha jobbkor nem tehettük volna! Ilyen távolságban nem kerülhettek a szemünk elé a fájdalmasan emlékeztető jelek: a halványsárgára festett fal, az összehajtogatott babaruhák, a pelenkázó, a kiságy, a gyerekkönyvek.
Ott Hawaiin ért bennünket anyám telefonja. Elmondta, hogy Jessica – az a 19 éves nő, akit az egyik unokatestvérem hivatalos nevelőszülőként évekig nevelt – teherbe esett, de nem akarja vállalni a születendő gyereket. Az unokatestvérem tanácsára azt szeretné, ha mi lennénk az örökbe fogadó szülők. Vegyes érzelmekkel fogadtuk a hírt, bizonytalanul mondtunk igent.
Amint hazaértünk, rögtön elkezdtük a hivatalos ügyek intézését – miközben még mindig mélyen gyászoltunk. Három hónap múlva lehetett várni a baba érkezését. A folyamat kimerítő volt. Rosszulesett, hogy egy jogi procedúrán kell keresztülverekednünk magunkat azért, hogy szülők lehessünk. Otthon Karen tányérokat és poharakat vagdosott a földhöz. Interjúkra rohangáltunk, kérdésekre válaszoltunk. Bizonygatnunk kellett, hogy jó szülők leszünk. Ujjlenyomatot vettek tőlünk, felhívták a munkaadónkat, ajánlóleveleket kértek. Mire a baba megszületett, mindenen túl voltunk.
Jessica júliusban fiút hozott a világra, és az Aidan nevet adta neki. Előfordul, hogy a szülőanyák az utolsó pillanatban meggondolják magukat és más nevet adnak a babának, ami bonyolítja a dolgokat. De Jessica tartotta magát a megbeszéléshez. Másnap este érkeztünk. Jessica az ágyon feküdt, a bal karján tartotta a kisfiút. Az unokatestvérem elénk jött, megölelt minket. „Köszönöm a virágot” – mondta Jessica. Az ablakpárkányra nézve megkérdeztem, melyik a mi csokrunk. „A kisebbik” – válaszolta Jessica.
Az unokatestvérem Karen karjára tette Aidant. Kicsordultak a könnyeim, mert eszembe jutott a halott kis Emma, akit nem is olyan régen ugyanígy tartottunk felváltva a karunkban. De Karen nyugodt maradt. Lágyan mondogatta: „Isten hozott, kisfiam.” A baba szeme álmosan megnyílt, és elmosolyodott. Szoktak az újszülöttek mosolyogni? Nekem úgy tűnt, megérezte, mekkora jelentősége van Karen hangjának.

Zachary
Három hónap múlva bíróság előtt véglegesíthettük az örökbefogadást. Fellélegeztünk, Aidan most már biztosan a mi kisfiunk lett. Karácsony környékén, egy újabb hónap elteltével kiderült, hogy Karen gyereket vár. Kisebbfajta csoda!
Karen ezt a terhességet egész másképp viselte. Lelkifurdalás nélkül ivott kávét, és nem csinált különösebb faksznit az étkezéséből. Nem hitt már abban, hogy az elővigyázatosság bármit is garantál.
A 37. heti ultrahangra magunkkal vittük az akkor már egyéves Aidant. Éppen vele foglalkoztam, és nem is nagyon figyeltem, amikor megütötte a fülemet a technikus hangja: „Farfekvéses a baba.” Karen azonnal elsírta magát. „De él?” – kérdeztem döbbenten. Aidan is felfigyelt, láthatóan megérezte, hogy valami nincs rendben. „Igen, igen, nagyon is ficánkol” – válaszolta a technikus. Átfogalmaztam 
a kérdést: „Van szívhang?” A technikus megmutatta a szívet, és láthattuk, hogy erőteljesen dobog.
Az orvos császármetszést javasolt. Még aznap megtettünk minden előkészületet: összecsomagoltunk, találtunk valakit, akire rábízhattuk Aidant. Az éjszaka folyamán aztán Zachary befordult fejjel lefelé, akárcsak korábban Emma. Így már nem is volt szükség a műtétre. Zachary természetes úton született, igaz, három héttel korábban. Bevallom, hogy végig aggódva figyeltem a monitort – hiába nyugtatgattak, hogy a szívhang változásai természetesek.
Aidan és Zachary öt- és négyéves, és tudnak róla, hogy volt egy nővérük. Aidan azt is érti, hogy örökbe fogadtuk. Jessicával megszakadt a kapcsolatunk. Egy darabig küldözgettünk neki képeket, de már nem tudjuk, hol lakik.
Karen és én mindig arra törekedtünk, hogy minél több időt töltsünk a két kisfiúval. Soha nem jártak napközibe, a munkánkat úgy szerveztük, hogy egyikünk mindig otthon legyen velük. Gyakran majd összeesünk a kimerültségtől, mégis teljesen meg akarjuk élni az iskoláskor előtti értékes éveket. Leülünk a gyerekekkel kártyázni, elmegyünk velük biciklizni, megnézzük a sirályokat a tengerparton. Biztosan nem fogjuk később úgy érezni, hogy nem figyeltünk rájuk eléggé.

Olchváry Dorottya, az Éva magazin állandó szerzője férjével és kisfiával Amerikában él. Jó barátságban vannak a Pawelek házaspárral, Nathannel és Karennel. Nathan naplót vezet, amelyből könyv készül. Dorottya kifejezetten az Éva magazin számára meséltette el vele gyermekeik történetét.

Fotó: A szerző családi archívumából
Ez a cikk először az Éva 2010. májusi számában jelent meg, Hogy szülők lehessünk címmel. Minden jog fenntartva.