Beárazható? A pillanataiból, a döntéseiből, a következményekből mennyi ő maga? S valóban egyedüli példány? Ha eltűnik, pótolhatatlan? S vajon marad itt belőle valamiféle léleklenyomat, ami őrzi a lélegzetvételeit, az érzelmeit, a gondolatait, vagy „mint a kis nefelejcs”, elenyész a földben?

Az életpillanatok önértéke csökkent. Torzók világában élünk, teljességre törekvés helyett mérhetőre tördeljük az időt, berendezkedtünk a linearitásra, hatkor kelés, tízkor fekvés, közte percekre lebontva a munkaidő. Pedig annyi időélmény van, másfélék, mint az unalmas kronológia. A pillanatok kapaszkodhatnak egymásba mint jelentőségteljes fogaskerekek, melyek megalkotják a nagy egészet, foroghatnak körbe-körbe, vagy létrehozhatnak egy szimultán érzést. Az idő elfolyhat, mint a Dali-képen, kitágulhat, lelassulhat, vagy állhat akár egy helyben. Mindet éreztük már. Mégsem fogalmazunk róla, legtöbbször át se éljük rendesen. Villanófényszerű szembesítésnek, emlékezésnek, vagy sokknak kell bekövetkeznie, hogy észrevegyük, és ne gyalogoljunk át rajta közönyös tekintettel.

Két rendkívüli időélményem volt a múlt héten. Az elsőről csak röviden szólnék. A háziorvosom még mindig a régi: régóta nem a 12. kerületben élek, de mivel szerencsére ritkán van vele dolgom, nem nyergeltem át másik orvosra. A táppénzes papírral a kezemben végigsétáltam az úton, ahol a családdal éltünk, megnéztem a házunkat, a szomszédot, ahova átkiabáltam a kertből a barátnőmnek, az általános iskolát, amit gyűlöltem, az utcákat, amiket keresztbe-kasul jártunk, ahol az aszfalt még őrzi a talpnyomainkat, s lassan elsüllyedtem ebben a ragadós, édes-bús melankóliában, mintha egy másik dimenzióban, egyszerre múltban és jelenben tartózkodnék, a két idősíkot szimultán befogadva. A családregényünk vége. Mire feleszméltem, lineárisan nem mért, de biztos jó hosszú ideje ácsoroghattam már a sarkon, máshogy ért a napfény, gyanakvó tekintetek méregettek a környéken parkoló autókból.

A második. Koncerten voltunk szombaton, utána a Krúdy-sörözőben vezettük le az élményt, majd várakoztunk az éjszakai négyeshatosra. A másnapi hírekben olvastam, hogy objektív idővel mérve tíz perccel utánunk egy kocsi belerohant abba a megállóba, ahol álltunk, és halálra gázolt egy lányt. Akkor vettem észre már másodszor a héten az idő furcsa természetét. A szívverésem lelassult, befelé meredtem, mintha figyelném, ketyeg-e még. Aztán (aztán? közben?) peregni kezdett előttem a Jákob lajtorjája című film, ami egy olyan bizarr időérzékelést fogalmaz meg, melyben a halál bekövetkezte után, a végtől „emlékszik vissza” a szubjektum a saját életére és küzd meg a partot érés nehézségeivel. És mintha ez a szubjektum én lettem volna.

Nehezen jöttem vissza a jelenbe, a mesterségesen felszabdalt téridőbe. Van, amikor az ember felfogja a saját halandóságát, úgy értem, igazán, nem csak amolyan iskolás módon, mint a másodfokú egyenletet. Ez a szörnyű tragédia, melynek szemtanúi, akár áldozatai lehettünk volna, olyan összefüggésekbe rántott, melyből kicsit megváltozott észleléssel tér meg az utazó. Nem éltem át ugyan, milyen az a mikroszkóppal nem látható időtartam, amikor az emberi lét nemlétbe fordul át, de mintha egy pillanatra megértettem volna.

Nem élem azóta máshogy az életem. Betartom a linearitás szabályait, dolgozni járok, sötétben fekszem, pirkadatkor csöngetésre járok, mint a vekker. Lassan el is fogom felejteni, mi történt, talán tudattalanul magam roncsolom szét az emlékfoszlányokat. Majd, amikor félbeszakítják azt, ami szükségképpen nem befejezettnek tekinthető. Talán majd akkor újra eszembe jut.

Galériánkban öt alkalomról olvashatsz, amikor egy színész halála átírta a forgatókönyvet!