Seufert-Szántó Orsolya: Ha ők nem lettek volna, ma nem lennék az, aki vagyok

Borítókép: Seufert-Szántó Orsolya: Ha ők nem lettek volna, ma nem lennék az, aki vagyok Forrás: Pexels/Daan Stevens
Nem csak a szüleink mintái formálnak minket olyanná, amilyenek vagyunk. A családi kör után a legintenzívebben ránk ható közeget az iskolában találjuk meg. Iránymutatást, támaszt, motivációt, példát pedig ott a tanárainktól kapunk. Ha ők nem lennének, mi sem lennénk olyan emberek, mint amilyenekké váltunk. Ma mégis kézzelfogható jelenség megbecsülésük hiánya.

Alsós koromban, úgy gondoltam az iskola arra van, hogy megtanuljak számolni, olvasni, ezeket minél többször gyakoroljam ott, de leginkább arra van a suli, hogy játsszak, a barátaimmal legyek, a kresz parkban kergetőzzek, úgy, hogy anyu helyett a tanárnénik az ’anyukáim’. Ők vigyáznak rám, ők tanítanak meg új dolgokat reggel 8-tól délután 4-ig. Példájukon keresztül megtanítják, mi illik és mi nem, megértetik miért nyugszik le a nap, és hogyan kel fel újra; rávezetnek a társas lét íratlan szabályaira. Megmutatják a természet szépségét, az alkotás szabadságát, a számok – számomra változatlanul - kusza, ámde logikus világát. Tanítanak szép szóra, türelemre, igazságra, elfogadásra és szeretetre. Megölelnek, de ha kell, a szigort is megmutatják, milyen.

Nem jártam különleges iskolába. Csepelen, egy átlagos kertvárosi iskolában tanultam nyolc évig. Ha valami extra volt, akkor az a vizuális tanulási képességekre alapozó Zsolnay módszer, amiben az olvasást tanultuk másképp, képi olvasással. De határozottan lefejthető a tanulás mint olyan, az iskolai évek emlékéről. Mert én ma is úgy érzem, nem tananyagot tanulni jártam be a suliba: két pedagógus várt minden egyes nap, aki szinte sajátjaként bánt velem. Reggel 8-tól délután 4-ig csak nekem voltak. És persze még minimum 26 másik társamnak, így olyanok voltunk, mint – szokták mondani - tyúkanyó és csibéi. Olyan lenyomatot hagytak bennem a pedagógusaim, amit nem tudok, de nem is akarok elfelejteni, mert, ha hivatalosan a tanáraim voltak, valójában a második anyukáim is, megosztott helyen.

Ha ők nem lettek volna, ma nem lennék az, aki vagyok.

Ha nem adták volna magukat, ha nem szántak volna időt, arra, hogy kipuhatolják a képességeimet és meglássák az erősségeimet, akkor azok kibontakoztatásáért a negyedét se tettem volna meg.

Timi néni egyedi stílusa, a szépérzéke, a kreativitása sütött rám fiatal lényéből. Irénke néni szép beszéde, feszes rendje, néha szigorú, de vitathatatlan igazságossága és meg nem szűnő, óvó figyelme komoly mintát adott tartásból. Majd később Erika néni áradó jókedve, baráti hangvétele és végeláthatatlan ötletessége és energiája a könnyedséget és az újrakezdés képességét tanította meg.

Nem csak az 1 x 1-et tanultam meg tőlük. Nem "belém verve" jutottam új ismeretekhez. Nem feladat, munka voltam nekik. Egy világra nyiladozó ember találkozott egy arra kíváncsi, alapvetően a szeretet nyelvén beszélő emberrel. Többet kaptam tőlük, mint ami, a tankönyvekben szerepelt.

Október 5-én, a mai napon van a pedagógusjogok világnapja. Elszomorító, hogy pont azok, akik markáns részt vállaltak és vállalnak ma is azért, hogy a jövő nemzedékét felkészítsék az életre, utolsók a sorban. Hogy nincs a helyén értékelve munkájuk fontossága, hogy hat bőrt is lehúzva róluk, a megváltozott körülmények mellett is, elvárják, hogy változatlanul, kérdés nélkül végezzék a munkájukat.

Volt diákként, iskolás gyerekek anyukájaként, zsebemben tanári diplomával, együttérzek azzal a tanárral, aki a saját pénzén nyomtat szemléltető anyagokat.

Aki veszi a fáradtságot és duplán készül egy téma érdekesebbé tételéért.

Aki programot szervez a gyerekeknek, még ha nem is lenne kötelessége.

Aki szakkört kerekít a szabadidejéből az érdeklődő diákoknak.

Aki bent marad, hogy felkészítsen egy tehetséget a sport/szavaló/matek/biológia, vagy bármilyen versenyre.

Aki a délutánját, vagy épp hétvégéje egyik napját szánja a diákjai versenyére úgy, hogy ezt neki lehet, ki se fizetik.

Aki megtanul valami új technikát, technológiát, hogy fejlődjön.

Aki képes megújulni a gyerekekkel való könnyebb kommunikáció érdekében.

Ezek után valóban közhelyes, túlzó az a mondás, mely szerint a tanár kincs? Vajon saját és gyerekeinken keresztül nyert tapasztalataink után az ő jogaik másodrangú tényezőként kezelendők?

Mindenki tekintsen a jelenre emlékei tükrén keresztül.

Ilyen, amikor a humorérzék és a hivatástudat kéz a kézben jár. Galériánkban megmutatjuk!