A mi családunk sosem volt különösebben vallásos. Gyerekkorom óta egyedül a nagyanyáimtól láttam valamiféle gyakorlatot, de az is javarészt kimerült a karácsony szenteste tett templom látogatásban, vagy a temetésekre rendelt misézésekben. A magam részéről egészen 8 éves koromig meg sem voltam keresztelve, - ha minden igaz annak idején az azóta is szüntelenül ateista apukám nem akarta-, aztán az általános iskolában beírattak hittanra és ennek következményeképp 1-2 éven belül bezsebeltem mind a keresztséget, mind pedig az elsőáldozó címet.

Felnőttként azonban sosem volt fontos számomra a vallásosság, nem járok templomba, nem imádkozom, vagy gyónok: kizárólag az évtizedek,- vagy inkább századok?-, alatt a kultúránk részévé vált keresztény szokásokat, ünnepeket tartom, mint ahogy gondolom sokan mások is.

Amikor két évvel ezelőtt összeházasodtunk a férjemmel, - aki szintén hasonló alapokkal rendelkezik-, nem tartottunk templomi esküvőt, mert nem éreztük volna magunkhoz illőnek azok után, hogy nem vagyunk aktív vallásgyakorlók. És ez jól is volt így, senki, egyetlen rokon sem szólt bele, hogy „csak” polgári szertartást tartunk, hiszen ehhez senkinek semmi köze nincs, ez a mi életünk, a mi döntésünk.

Biztosan kitaláltátok már: a legtöbben kizárólag úgy látják „jónak, illendőnek, vagy tudomisén minek”, ha a gyerekünk, születése utána azonnal meg lesz keresztelve. Eddig egész nagy sikerrel vertem vissza ezeket a szóbeli támadásokat, de miután egyik nap már a férjem is inkább afelé hajlott, hogy „miért ne keresztelhetnénk meg”, ez komolyan elgondolkodtatott.

Az én elképzelésem egyébként roppant rugalmas: terveim szerint ugyanis meghagynám a döntési lehetőséget a gyermekemnek. Így eredetileg arra gondoltam, hogy hagyjuk a „színházat” és az egyébként egyikünknek sem fontos keresztelkedés függőben maradna mindaddig, amíg a gyerekünk maga is el tudja dönteni, hogy komolyan szeretné-e a dolgot.

Erről aztán meg végképp hallani sem akar a hirtelen „vallásossá” vált család, - különös tekintettel az idősebb generációra-, hiszen mint mondják, az nem lehet, hogy megtörjük a családi hagyományokat. Amikor megkérdezem, milyen hagyományokról beszélnek, a válaszukban sosincs komolyabb érvelés. Így hát azt gondolom, hogy miután a férjemmel közösen dűlőre jutunk majd a kérdésben, - és reményeim szerint visszatérünk az eredeti, közösen kigondolt elképzelésünkhöz-, úgy fogunk eljárni, ahogy mi jónak látjuk, nem pedig úgy, ahogy a többiek elvárják tőlünk. Mert a nyomasztás, az elnyomás, az elvárás szerintem nem valami keresztényi. De javítsatok ki...

És ha már szertartásoknál és gyerekeknél tartunk, íme néhány mókás kép arról, hogy a kicsik néhanapján mennyire "élvezik" az ilyen kötelező köröket: