Beszélgetésünk előtt szándékosan nem néztem meg a Pál Adriennt, hogyminden befolyás nélkül alkothassak rólad képet. Nézzük a dolog előnyét: legalább nem fogom tőled megkérdezni az – alighanem – unalomig ismételt kérdést, hogy mi a közös Piroskában és benned. De holnapra azért már megvan a mozijegyem...
Oké, ez tetszik. (nevet) De ha elfogadsz egy tanácsot, ne késő este nézd meg a filmet. Inkább hagyj egy kis időt magadnak utána a megemésztésre, mert elég nyomasztó. Komoly mélységekbe tudja vinni az embert. Már a forgatás alatt is nagyon-nagyon-nagyon megszenvedtem a szerepet fizikailag is és lelkileg is. Aztán amikor először néztem meg, az első 10 perc azzal telt, hogy szörnyülködtem: „Atyavilág, tényleg ekkora a hátam? Ez a kövér csaj valóban én vagyok?” Utána erről teljesen megfeledkeztem, mert elvitt magával a történet. Harmadjára már képes voltam a technikai részletekre koncentrálni, ötödszörre viszont annyira elgondolkodtatott a film, hogy úgy éreztem, legszívesebben műanyag kiskanállal felvágnám az ereimet.

Kövérnek lenni
Köszi a figyelmeztetést, eszerint ötször biztosan nem fogom megnézni. Ez a műanyag kiskanalas dolog fájdalmasnak hangzik. Megfogadtam, hogy nem fogok a „kövér amatőr színésznő” sztereotípián rugózni, de már az első mondatban szóba került…
Nem is kell. Azt mondtad, arra vagy kíváncsi, kicsoda Gábor Éva. Gábor Éva kövér. Nekem szerencsére nincs bajom a súlyommal, van viszont nagyon sok ember, aki ezen eszi magát. Ők azok, akik folyamatosan tutibbnál tutibb fogyókúrás recepteket osztanak meg velem, vagy kényszert éreznek arra, hogy valamiféle testmozgásra motiváljanak. Pedig erre igazán semmi szükség, mert a mozgás ma is része az életemnek. A kövér emberről sokaknak azonnal az jut eszébe, hogy biztosan akaratgyenge vagy bánatevő, vagy egész nap a tévé előtt tesped. Szánalmasnak tartják, pedig a dolog sokkal árnyaltabb. Ahogy annak is több oka lehet, ha valaki nagyon sovány.
Arra gondolsz, hogy a kövéreket megvetik, amiért nem képesek lefogyni? A soványakról viszont sokkal kevesebben gondolják, hogy „inkább olvasnál el egy könyvet a napi második óra aerobikod helyett? Vagy tanulnál meg ötven szót idegen nyelven a napi kalóriaszámlálgatásod idejéből?”
Nem én mondtam. (nevet) Én soha nem voltam nádszál, viszont sokáig versenyszerűen sportoltam. Nehézatlétaként szép sikereket értem el, rengeteg érmet begyűjtöttem a gimnáziumi évek alatt. Aztán történt valami: túlvállaltam magam. Ott volt a sport, nagyon komolyan zenéltem, dolgoztam, különböző versenyeken indultam, sokat meg is nyertem, aztán a leterheltség következtében egyik napról a másikra összeomlottam. Aludtam három napot egyvégtében, két hetet voltam kórházban, és sajnos a hormonrendszerem is összezavarodott: pajzsmirigy-alulműködésem és PCO-szindrómám lett. Hamarosan pedig egy bokaszalag-szakadás miatt a sport is hirtelen véget ért. Félre ne érts, nem akarom magam kívül helyezni a történteken. Erős önkontrollal és éveken keresztül tartó napi 1000 kalóriás étrenddel valószínűleg le tudnék faragni valamennyit a súlyomból. De tudod mit? Nincs hozzá kedvem.

Önbizalom
Ez igazi, mélyről fakadó elfogadás?
Azt hiszem, igazi elfogadás. Persze ez nem jelenti azt, hogy Cannes-ban nem izgultam igazi nőcisen a hajamon, a sminkemen, hogy mit fogok felvenni, de aztán megbeszéltem magammal, hogy ha nagy gáz lesz, majd magamra veszem a vörös szőnyeget.
Ruhaügyben igazán nem lehetett aggódnivalód, mindenhol megjelent, hogy tetőtől talpig Makány Mártában voltál.
Igen, és persze imádtam. De azért úgy képzeld el, hogy hiába van nálad egy váltás Makány (ami egyébként nagyon turbózza az önbizalmadat), azért csak egyedül dobnak ki
a placcra, neked pedig meg kell állnod a helyed. Egy szál magamban mentem el Moszkvába, ahol elnyertem a legjobb színésznek/színésznőnek járó díjat. A díjátadó előtt komolyan úgy éreztem: az a tény, hogy képes voltam tök egyedül, egyetlen árva, cirill betűkkel írt térkép segítségével elmetrózni a Vörös térre, ugyanakkora teljesítmény, mint amit a filmben nyújtottam Piroska megformálásával. Aztán amikor már ott voltam és kimondták a nevemet, az valami hihetetlen érzés volt: részegítő, felemelő, magasztos.
Szemmel láthatóan jól viseled a felhajtást. Árgus szemekkel figyelem minden gesztusodat, de elszálltságnak halvány nyomát sem sikerült felfedeznem.
Igen, azt tudatosan nem engedtem meg magamnak. Pedig párszor megsuhintott a szele. Képzeld el például azt a szituációt, hogy a forgatáson két személyi asszisztensed van, akiknek csak az a feladatuk, hogy minden kívánságodat kiszolgálják, és nem tudsz olyat kérni, amit ne teljesítenének. Nagyon furcsa, zavarba ejtő érzés. Aztán egyértelműen tudatosítottam magamban, hogy ez az egész „kiszolgálósdi” nem rólam, Gábor Éváról szól. Egyáltalán nem azért van, mert akkora valaki lettem, akinek már derogálhat sorba állni a büfénél, hanem azért, hogy ne veszítsünk értékes perceket a többmilliós költségű forgatási napból azzal, hogy én álldogálok a büfében. Néha nem volt könnyű. És nem is csak nekem, hanem a környezetemnek is furcsa, hogy egyik nap vörös szőnyeg meg tévéinterjúk, másik nap pedig beülök a munkahelyemre és felveszem a telefont, hogy: „Üdvözlöm, Gábor Éva vagyok, miben segíthetek?” Nekem ez rendben van, de néhányan mintha alapból feltételeznék, hogy elszálltam magamtól.

A legnagyobb siker
Első színészi próbálkozásod azonnal hatalmas sikert aratott. Van feljebb? Nem félsz, hogy ha lenne egy újabb lehetőséged, az nem hozna ekkora sikert?
Kicsit előreszaladtál, nem? Kihagytad azt a kérdést, hogy elvállalnék-e egy második lehetőséget, amire egyébként a válasz: igen. Elvállalnám, de nem teperek érte. Szívesen játszanék még bármilyen filmben, akár vígjátékban is. Meglátjuk, hogyan alakul az életem: végül is ha erre a lehetőségre tudtam 30 évet várni, akkor további 20 év egy következőre már meg sem kottyan. Hogy visszatérjek a kérdésedre, nem félek a sikertelenségtől. Ez a film valóban nagy sikert hozott, de ért már ennél nagyobb siker is az életemben.
???
A kislányom születése.
Hát persze! Sejthettem volna, hogy erre gondolsz, csak megkavarodtam, mert a gyerek születését nem szokták sikerként emlegetni.
A mi esetünkben Panni születése tényleg sikertörténet volt. Több évi sikertelen próbálkozás után a leghíresebb magyar meddőségi központban szinte érdemi vizsgálat nélkül hajtottak el, annyit mondtak: fogyjak le annyit, hogy ultrahanggal látható legyen a petefészkem, és utána esetleg beszélhetünk további vizsgálatokról. Egy államilag sokkal kevésbé finanszírozott intézetben szerencsére elvállaltak bennünket. Amikor sor került a lombikra, 8 darab mozgó sejtet találtak. Nem nyolcmilliót, nyolcat. Nekem 5 petesejtem ért meg a stimuláció hatására, 3 megtermékenyült, egy gyönyörűen osztódni kezdett: ő volt Panni.
A terhességem alatt mindent megtettem, amit csak az orvosok tanácsoltak. A terhesség végére 15 kilót fogytam, és még ehhez hozzájön, hogy Panni 5 kiló 13 deka volt.
Ez tényleg sikertörténet! Tesó?
A kislányom pont a múlt héten jött rá, hogy inkább mégsem 5 tesót, hanem 20-at szeretne, az ovi óta falkában gondolkodik. Komolyra fordítva: a lombikprogram hihetetlenül sok pénzbe kerül, emiatt emlegetjük Pannit a férjemmel, persze viccesen „millió forintos bébiként”.
Akkor a „siker, pénz, csillogás” trióból nem minden jött össze?
Nem. (nevet) De ami összejött, azzal is tökéletesen elégedett vagyok. Tudod mi az, amit egyedül sajnálok? Hogy a mai világban nem lehet valaki polihisztor. Hiába érdekel ezer dolog, a fuvola, a képzőművészet, a színészkedés és a rádiózás, és hiába van tehetséged is ezekhez, ha nem választasz, akkor mindenben amatőr maradsz.
Igaz, de mindegyik dolog, amivel – akármilyen szinten – foglalkozol vagy foglalkoztál, hozzátett valamit a személyiségedhez, ettől lettél ennyire érdekes és sokszínű. Nem hiszem, hogy bármin meglepődnék veled kapcsolatban.
Mit szólnál, ha azt mondanám, egyszer a puszta jelenlétemmel kinyírtam egy 300 kilós kan disznót?
Rendben, nyertél. A malacsztori lesz a végszó. Kérlek, mondd, hogy nem delejezted meg.
Nem. Debrecenben jártam akkor az agráregyetemre (ígéretemhez híven nem lepődöm meg, hogy agrármérnök végzettsége is van), amikor elszabadult Dani, a nevezett kan egyed. Ott álltunk ketten a folyosón, és tudtam, hogy ha Dani most megpróbál megfordulni vagy elszaladni, akkor az én fél lábamnak egész biztosan lőttek. Dani azonban hirtelen megmerevedett, és szó szerint felfordult. Ezek az állatok néha annyira túltenyésztettek, hogy gyakran kapnak párzás közben szívinfarktust. Na ő nem párzás közben kapta, hanem az ijedségtől. Persze akkor ez nem volt vicces, mert tényleg nem sok esélyem lett volna egy ekkora jószággal szemben. De végül megmenekültem. Látod, újabb sikertörténet az életemből...

Ui.: Azóta megnéztem a filmet, így választ kaphattam arra a kérdésre is, hogy mi a közös a magabiztos, életvidám, hihetetlenül jó humorú, optimista Éva és az érdekérvényesítésre képtelen, fásult Piroska között. Semmi.

Szerző: Kelemen Kata, Fotó: Kosina Anett, Smink: Kiss Csilla
Ez a cikk az Éva magazin 2011. júliusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.