Az élet kabaré

Mártonéknál minden vasárnap a Kabaré zenéje szólt. Amint meghallottam, hogy a szomszédban Boldi bácsi feltette a lemezt, odaálltam a nyitott konyhaablak elé, úgy füleltem a gangon, mikor jön már a kedvencem. A negyedik számnál aztán becsöngettem, mert szerettem volna én is jó hangosan meghallgatni, hogy manimanimani, olyan izgalmas volt ez a rész, ugyan egy szót sem értettem belőle, azt sem, hogy a pénz körül forog a világ, de tetszett, ahogy egyre gyorsult a dallam. Mindig Boldi bácsi felesége engedett be, virágmintás kötényben sütötte a süteményt, beterelt, aztán ránk csukta az ajtót. Az öreg intett és hátradőlt a sötétbarna, recsegős fotelben, nem szólt, csak a kezembe adta a borítót, ilyenkor csendben hallgattuk a zenét. Szerettem nézegetni a harisnyatartós, vastagon rúzsozott nőt, cilinderben, Liza Minelli, súgta Boldi bácsi minden vasárnap. Bólogattam, tudtam, négyéves se voltam, de tudtam, hogy a nagy szemű nő Liza Minelli, nemcsak a hangja csodás, hanem hosszú combja és lakkcsizmája is van, igazi szépség, a szomszédunk szerint legalábbis. Boldi bácsinak nem volt lakkcsizmája, csak kockás mamusza és fájós térde, bal lába nyáron is vastag pokrócba csavarva pihent az asztalon, ha a felesége bejött, gyorsan levette onnét.

Mi a fene az az Auschwitz?

Az a térd harminc éve fájt, hidegben jobban, de néha nyáron is lüktetett, munkaszolgálat közben sérült meg még negyvennégy telén. Talán eltört, talán csak a porcok adták fel, nem tudták, de a lábat nem lehetett kinyújtani, Boldi bácsi azt mesélte, egyszer az úttól a pajtáig a térdén tette meg az utat, az egész század térden mászott a jeges sárban vagy öt kilométert, így szólt a parancs. Ez tetszett, ki is próbáltam, milyen lehetett térden gyalogolni, körbe-körbe másztam az asztal körül, de a negyedik körnél már nagyon fájt, megálltam, látod, nekünk ennél sokkal többet kellett, mosolygott Boldi bácsi, és szőnyeg sem volt. Nekiláttam volna újra, de nyílt az ajtó, és Boldi bácsi arca komoly lett, azt hiszem, a felesége miatt, aki nem szerette ezt a történetet, ezt a filmzenét, meg Liza Minellit sem. Judit néni valahogy nem volt olyan kedves, mint a férje, keveset mosolygott, nyáron is hosszú ujjú ruhát hordott és félt a kutyánktól.

A mi kutyánk nagy volt, fekete és ugatós, de barátságos, Judit néni mégis azonnal a falhoz lapult, ha meglátta Döncit. Ilyenkor még nehezebb volt elvonszolni a kutyát, megpróbálta közelebbről is megszaglászni a nénit, a póráz megfeszült, apám a kutyára haragudott. Judit néni megjárta Auschwitzot, mondta otthon anyukám halkan, mintha bárki is hallotta volna. Nem tudtam, hogy mi a fene az az Auschwitz, de anyám hangjában volt valami rettenet vagy elfojtott félelem, tán még szégyen is, amikor kimondta, hát nem kérdeztem semmit, elfogadtam, hogy a szomszéd nénivel ez van és kész. Később, sokkal később, már iskolásként a kezembe került Kraus és Kulka Halálgyár című könyve, amit a két egykori fogoly írt az auschwitzi koncentrációs és a birkenaui megsemmisítő táborról. Ott a képek között volt egy fotó, nagy csapat SS-katona áll sötétben a sínek mellett, kezükben póráz, kinyújtott feszes karjukon látszik, hogy erővel tartják vissza a jól megtermett németjuhászokat. A kutyák szája nyitva, nyelvük félrelóg, a vagonból kiszállított, fekete batyus embertömeget csaholják. Hát ezért félt Judit néni a kutyánktól! De sohasem szólt, hogy vigyük már innen ezt a dögöt.

Aztán a kutyám elpusztult, lett helyette fekete macska, azt már a szomszéd néni szerette. Egyszer leguggolt, két ujját morzsolgatva, ciccegve csalogatta a cicát a folyosón. Épp szemben álltam, a lábammal billentettem helyes irányba a macskát, menjen már oda, amikor megláttam a néni karján a számsort. A felcsúszott ruhaujj szabadon hagyta a kék számokat, kicsit elmosódtak, de jól látszódtak Judit néni alkarjának belsején. Nem tudom, beszélt-e Judit néni három iskolás unokájának arról, hogy Auschwitzban a foglyok karjára azonosító számokat tetoválták, arról, hogy mi történt velük, a szüleivel, a testvérével, milyen volt ott, ahonnan a családjából csak ő tért haza. Nem tudom, de ha Boldi bácsi néha-néha felemlegette a munkaszolgálatot, csak akkor tette, amikor a felesége nem volt a közelben. Azokról az évekről, amikor mindketten megjárták a poklot, azt hiszem, egyszerűen nem beszéltek még egymás között sem.

Erről nem beszélünk

Egyszer egy ismerősöm azt mondta, a történelmen taposunk, amikor Budapest belvárosának utcáit járjuk. Ezek a kövek, falak túl sokat tudnak, mondta, jobb bele sem gondolni. Nemrég a városba érkezett egy berlini újságírónő, Johanna Adorjan, aki könyvet írt nagyszülei eltemetett múltjáról (Exkluzív szerelem, Park Kiadó, 2010). A könyv tizenhat évvel azután született meg, hogy a szerző nagyszülei 1991-ben Dániában közös öngyilkosságot követtek el. Magyar zsidók és holokauszt-túlélők voltak, de életüknek erről a korszakáról soha nem beszéltek. Az unoka másfél évtizeddel a haláluk után eljött Budapestre, hogy megtudjon valamit nagyanyja és nagyapja vélhetően tragikus múltjáról, előző életéről. Tanúkat keresett, járta az utcákat, de kevés választ kapott. Továbbment, jött Franciaország, az Egyesült Államok, kitartóan utazott több ezer kilométert, hogy legalább részben tisztuljon a kép, vajon mi történt ezzel a két emberrel 1956-os kitelepülésük előtt.

A rokonok, egykori barátok szívesen emlékeztek vissza a nagyszülőkre, fess, kedves emberek voltak, a nagymama erős és extravagáns, szép, akár egy filmsztár, a nagypapa elegáns és megbízható orvos, így mondták mind, de arról, hogyan vagy miként élték túl a zsidóüldözés éveit, semmit sem meséltek. Nekik is nehéz múltjuk volt, ezek az idős emberek már nem akartak a szörnyűségekről beszélni, meséli Johanna, amikor arról kérdezem, nem okoztak-e csalódást ezek a beszélgetések. Boldog voltam attól, amit kaptam, a semmihez képest ez is sokat jelentett, teszi hozzá.

Öngyilkos túlélők

Az öngyilkosság felfedezését követő kezdeti sokk után Johanna Adorjan csak egyetlen dolgot akart: visszaidézni, milyen lehetett az a bizonyos utolsó nap, amikor az a két csodált ember olyan higgadtan és szinte tudományos alapossággal készült fel tettére. Rekonstruálni kezdte hát az eseményeket, haladt visszafelé az időben, de nem volt könnyű dolga. Azt mondja, sem édesapjának, sem nagynénjének nem voltak emlékeik, történeteik a szüleikről, vakrepülés volt az egész. Az írás abban segített, hogy megértsem, mi miért történt, meséli az írónő, és történetek után kutattam, hogy feloldjam a félelmet, ami a tudatlanságból fakadt. Mint amikor belépsz egy vaksötét pincébe, és rettegsz, mert nem tudod, mi van ott bent. Aztán felkapcsolod a villanyt, és hirtelen nem is érted, mi volt a félelmetes. Az írás tükrében láttam meg a lényeget és értettem meg, miért történhetett így. Két ember, aki túlélte a holokausztot, önkezével vet véget az életének. Első ránézésre teljesen érthetetlen a történet, de aztán közelebbről szemlélve egyre logikusabb. Ha valaki többször is volt már közvetlen életveszélyben, kiszolgáltatva, és mindig mások döntöttek az életéről, akkor legalább a halálát szeretné a saját kezébe venni. Tény, hogy az öngyilkosságban a nagypapa halálos betegsége, illetve a nagymama azon megmásíthatatlan döntése, miszerint nem akar a férje nélkül élni, nagy súllyal szerepelt. A múlt és a szerelem együtt hozta meg a döntést, állítja az írónő.

Aki keres, az sem talál

Kutatás közben Johanna Adorjan elutazott a mauthauseni koncentrációs táborba, feliratokon, adatlapokon kereste nagyapja nevét, de nem találta meg. Forró nyári nap volt, emlékszik vissza, megfáradt idegenvezetővel és illetlenül vihorászó tinédzserekkel. Elcsigázottan talpalt a barakkok közt, amikor rádöbbent, nemcsak a nagyszülei miatt kell megírnia a könyvet, hanem mert feladata, dolga van: amiről az öregek soha nem szóltak egy szót sem, arról mostantól neki kell majd beszélnie. Amikor mindezt elmondja nekem a belvárosi szálloda kávézójában, látom rajta, hogy komolyan gondolja. Nem kérdés, hogy nyíltan kell beszélni a holokausztról, legalább olyan nyíltan, mint Németországban teszik, mondja. Elmeséli, hogy nagyon izgatott, hogyan fogadják majd a könyvet itthon, és még izgatottabb azért, mert titokban azt reméli, talán lesz valaki, aki felismeri a nagyszüleit. Több éves kőkemény munka és százhatvan teleírt oldal után Johannának még most sincs fogalma arról, hogyan élte túl nagyanyja a zsidóüldözést. Arra a kérdésre, ha megtudna valamit, folytatná-e a könyvét, határozott nemmel válaszol. Nem akarok többet a családomról írni, jelenti ki. A miértre pedig így válaszol: lezártam a történetet, nem akarok erről beszélni.

Szerző: Fülöp Virág, Fotó: Europress
Ez a cikk Eltitkolt töténelem címmel az Éva magazin 2010. évi augusztusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.

Anne Frank egyike a náci uralom több millió áldozatának. A lenti galériánkan naplójából idéztünk.