Reggel fél nyolc. Nem megyünk be dolgozni, összegyűlünk a körút sarkán a Nyugatinál. Hosszú sorok kígyóznak a Jászai irányába, elindulok, nézelődöm, átmegyek a másik oldalra, ellenőrzöm innen-onnan. Nem látszik a vége.

Izzik a levegő, sokan vagyunk, kérdés, hogyan fogadnak bennünket. A Város művészi víziókban többnyire az őrület, a tömegpszichózis, a hagymázas képek és a rémálmok fészke. Teszem azt, ott van rögtön a négyeshatos, mindenki tudja, miről beszélek, ha ült rajta legalább egyszer. Ez a százfejű hidra most a legemberibb arcát mutatja. Szolidáris, barátságos, sőt lelkes. „Aki dudál, velünk van” – áll egyik kollégám molinóján, a Város pedig válaszol. Csenget, dudál, és/vagy kiabál, és/vagy integet. Mindenhonnan, az anyósülésről, a kormány mögül, a buszból, a kombínóról, a Wolt taxiból, a bringáról, talán még helikopterből is. Rendőrautóból biztosan. A bent ülő egyenruhás még a dudát is megnyomja, félénken, mint egy iskoláslány, de akkor is, és hozzá mosolyog. A túloldalról kiabálnak.

Ellenoldal? Ketten mutatnak középső ujjat, az egyik buszt vezet, a másik drága terepjárót. Egy ősz hajú asszony a zebránál beszél néhány diákhoz, szerintem az iskolában lenne a helyük, mondja szelíd határozottsággal. Ennyit szerintem el tudunk viselni. Az emberek tanárszaggató kommentjeiben az agresszió az egekig ér, de ez a látványos vérszomj most nincs sehol, nem is lehet egyszerű előbányászni ezernyi ártalmatlan tanárral és diákkal szemben, akik a járdán szobroznak, még a forgalmat se tartják fel.

Egy órán át tart az élőlánc. Összedobunk néhány fényképet, aztán feloszlunk. A Város éli tovább rohanó életét, utánunk maximum egy kis krétapor marad. Bemegyünk az iskolába, ahol aláírjuk az engedetlenségünket, mert ebben a történelmi tájban valamiért még a törvénytelenséget is szignózni kell. Most ülök a gépnél, nézem a monitort, amiről szinte lecsorog a saját szemszögem. Perspektívám egysíkú, a nyelvem csökevényes, a szavaim kiüresedtek, s mindennek a tetejébe ott trónolok középen: én.

Hübrisz, gondolom, hisz magamról beszélek. Van ennek az ömlengésnek bármiféle társadalmi haszna? Megy ettől a cikktől a világ elébb, vagy csak a holt sorokat szaporítom az interneten? Világosabb lett, miféle teher nehezedik ránk azzal, hogy egyszerre küzdünk a saját fennmaradásunkért és a közoktatási rendszer el nem süllyedéséért? Hogy tényleg a csőd szélén állunk? Hogy minden lelkesedés ellenére talán sikertelenségre vagyunk ítélve, mert a rendszer a belügyesek hatáskörébe sorol, kedvére szórakozik velünk, mint egy megunt aranyhörcsöggel, a jogainkat nyirbálja, és még agyon is hallgat? Létezünk egyáltalán, ha fentről úgy tesznek, mintha nem látnának bennünket?

De hát találja meg más az általános érvényességet, s ha nincs, úgy is jó. Mindenesetre nekünk elmondhatatlanul jólesett, amikor dudáltak.