Szuperhősök? Egészségügyi önkéntesek a járvány idején
Tamás, a 35 éves építész egy új állástól esett el a járványhelyzet miatt. “Éppen egy új munkahelyre felvételiztem egész jó esélyekkel, amikor beütött a járvány, és emiatt meghiúsult a dolog – meséli. – Otthon ültem és cikkeket olvastam a neten egész nap. Most már nem érzem annak, de akkor eleinte elég ijesztőnek hatott a járvány és a vele kapcsolatos emberi és politikai reakciók. Úgy éreztem, hogy csomó ember, aki anyagilag, vagy a hozzáértésével ezt megtehetné, nem vesz részt a baj elhárításában: vagy mert fel sem merül benne, hogy legalább ilyenkor a saját erőforrásait a közösség javára fordítsa, vagy mert nem tudja, hogyan tehetné ezt meg. Ez elgondolkodtatott arról, hogy vajon én mit és mennyit segíthetek.”
Így bukkant rá Tamás (akinek családi nevét kérésére nem közöljük) a Budai Irgalmasrendi Kórház önkénteseket toborzó posztjára a Facebookon. “Gondoltam, ez válasz lehet a dilemmámra, ezért rögtön jelentkeztem. Másfél hétig se kép, se hang, már azt gondoltam, hogy nem lesz belőle semmi, amikor felhívtak, hogy örömmel látnak. Takarítani osztottak be, mert onnan hiányzott éppen leginkább a munkaerő. Onnantól minden reggelem ott indult, reggel 8-kor kezdtem és átlagban délig maradtam."
Ellentétben azzal, amit a legtöbbünk képzel egy magyar kórházról, Tamás kifejezetten nyugalomról és jó hangulatról számol be. “Ugyan a jó magyar szokáshoz híven mindenki panaszkodott a hétköznapi dolgairól és szörnyülködött a járvány hírein, de közben mindenkiben ott volt egy alapvető bajtársiasság és kedvesség a másik irányába. Az volt az érzésem (legalábbis az eddigi kórházi tapasztalataimhoz mérve), hogy az orvosok, a személyzet, a betegek a szokásosnál jobban emberszámba veszik egymást.”
Arra a kérdésemre, hogy gazdagodott-e valamilyen fontos tapasztalattal, Tamás azokról az emberekről kezd mesélni, akikkel a kórházban ismerkedett meg. “Mivel takarító voltam, a legtöbb időt a főállású takarítók között töltöttem."
Izgalmas találkozás volt mindkét fél számára.
Egy másik ismerősöm, Lovász Bogi a Semmelweis Egyetemen tanul gyógyszerészetet, és a távoktatás ideje alatt többféle önkéntes munkát is végez. “Március 11-én jött a közlemény, hogy a járványhelyzet miatt másnap éjfélig mindenkinek ki kell költöznie a kollégiumból, határozatlan időre. Akinek valamiért fontos volt, hogy maradhasson, rektori kérelmet írhatott, így tettem én is. Nagy volt a bizonytalanság mindenkiben, és hogy csökkentsük a feszültséget, aznap este még összeültünk bulizni. Eléggé világvége hangulat volt, és tény, hogy sokakat azóta se láttam, mert másnap hazamentek.”
Bogi végül maradhatott, és ez is motiválta arra, hogy önkéntes legyen - ráadásul a tanulmányai miatt olyan speciális tudása van, amivel igazán hasznossá teheti magát. "Az Egyetemi Gyógyszertár Infúziós Laboratóriumában lettem asszisztens pár felsőbbévessel együtt. Ide azért kellett a segítség, hogy fel tudjuk gyorsítani a gyártást, mivel a kórházak nagyon sok infúziót kezdtek rendelni.” Na de mi köze az infúziónak a koronavírushoz? “A laborban parenterális készítményeket gyártunk kórházi ellátásra szoruló beteg embereknek, és tápoldatot is olyanoknak, akik nem, vagy csak nehezen tudják megoldani az orális táplálkozást. Vagyis nem csak olyasmit gyártunk, aminek köze van a mostani járványhoz. De sokféle infúzió van, és mivel a koronavírus sok krónikus beteg tüneteit súlyosbíthatja, az ő megfelelő ellátásukhoz infúzió is kellhet. A kórházak jól be akartak tárazni, hogy fel legyenek készülve arra, ha a járvány súlyosbodik és tömeges megbetegedések lesznek.”
Bogi számára így az önkéntesség nemcsak segítségnyújtás, hanem szakmai tapasztalat is. “A munkatársaimtól tanulom a legtöbbet – mondja. – Ők rengeteg elméleti és gyakorlati információt osztanak meg velem és mindenben segítik a fejlődésemet. Jó érzés egy olyan közegben lenni, ahol szívesen látnak.” Az infúziógyártás mellett Bogi másféle önkéntes munkákat is vállalt az egyetemen. “A Külső és Belső Klinikai Tömbben zsilipes beléptetőrendszer van. Megmérjük a belépők testhőmérsékletét és kikérdezzük őket, hogy jártak-e külföldön, vagy volt-e lázuk, száraz köhögésük stb. Mindemellett páran vállaltuk az adományok beszállítását és kipakolását is az egyetemi kórházakba.”
És hogy mi minderre a fő motiváció? “Nagyon jó érzés tenni valamit ebben a karanténos tétlenségben és látni, hogy nem vagyok egyedül a jó szándékkal, hiszen rajtam kívül még sokan önkénteskednek az egyetem mellett. Így vállt vállnak vetve nézünk szembe a bizonytalansággal.”