Itt így néz ki egy erkölcsös asszony – mosolyog Musztafa, a nagy hasú pakisztáni boltos, miközben a fejemre gyömöszöl egy óriási fekete leplet. Hirtelen elsötétül minden, csak nehezen találom meg az apró lukakat a fullasztó, vastag anyagon, hogy kilássak. De a kivágás is olyan rácsos, mintha egy cellából szemlélném a külvilágot.
– Jól áll magának – nevet az árus, és már érzi a tenyerében a tíz dollárt, amit minden külföldi otthagy a legfeljebb másfél dolláros burkáért. De ami a messziről jöttnek jó móka, sok afgán és pakisztáni nőnek a mindennapi, kőkemény valóság.

A terrorizmus epicentrumában
Pakisztánban járunk, az afgán határ menti törzsi területeken. Már egy fekete dzsipben zötykölődünk a kopár dombok között – helyi sofőrünk mellett Ancsics Csaba operatőr kollégám ül. Előttünk két autó, mögöttünk két autó – mind tele fegyveres rendőrrel és katonával. Ez a díszkíséret itt élet és halál kérdése lehet.
A fővárostól távoli, törvényen kívüli vidéket soha nem tudta egyetlen kormány, hatalom sem az irányítása alá vonni. Ezt használják ki a fegyveres milíciák, a tálibok és a helyi hadurak: így vált a határvidék a nemzetközi terrorizmus központjává. Amióta Pakisztán beszállt Amerika terrorizmus elleni háborújába, különösen forrong a vidék. A pakisztáni kormány több mint százezer katonát vezérelt ide. Csakhogy a gerillaharcban járatlan katonák tehetetlenek a terroristákkal szemben, akik otthonosan mozognak a kietlen hegyvidéken és a szövevényes barlangrendszerekben. Nem csoda, hogy itt a falusi lakók is félnek, az emberek Kalasnyikovval a hátukon jönnek-mennek. Így hiába szeretnénk kiszállni forgatni – kísérőink hallani sem akarnak róla.
– Nemsokára Pesavárba érünk, ott filmezhetnek – mondja Ahmed, a sofőrünk. Néha egy-egy kis falun haladunk át. Mintha visszarepülnénk az időben: batyukkal megrakott szamarak poroszkálnak az úton, a földön vízipipázó férfiak ücsörögnek, forró teát szürcsölve. Időnként felbukkan egy ezüst vagy fekete Mercedes, és őrült sebességgel áthajt az apró házak között. Az autónk mellett néhol futni kezd egy-egy csapat gyerek, és minden sarkon kíváncsi tekintetek kutatják, vajon ki ülhet az kocsiban.
– Tegyen fel egy kendőt, ha nem bántom meg a kérésemmel – fordul hátra a sofőr. Már csavarom is a fejemre bordó sálamat. Az ország határ menti része jóval vallásosabb – és szegényebb – a déli régiónál. Napnyugtára megérkezünk Pesavárba. Sofőrünk az otthonába invitál minket vacsorára.
– Van lánya? – kérdem útközben. – Van két lányom és két fiam – válaszol.
– És itt mi a szokás? Maga dönti majd el, hogy kivel házasodjanak? Vagy rájuk bízza?
– Hát, inkább én fogok dönteni – mosolyog.
– És a rokonok közül választ a lányoknak férjet?
– Igen, errefelé ez a szokás.
– De miért?
– Mert a családon belül az emberek megbízhatóbbak, és jobban törődnek egymással. És a rokonok közel élnek egymáshoz. Rossz lenne, ha nem láthatnám őket, olyan messzire vinné őket az uruk.
Ahogy belépünk az ajtón, női kuncogás fogad minket – az asszonyok és a lányok besurrannak egy szobába. Idegen férfi nem láthatja őket, a vallásosabb családokban ez a szokás. A gőzölgő étel már az asztalon vár minket. Hárman ülünk asztalhoz, a nők a másik szobában esznek. Napjaik nagy részét ott – de legalábbis a négy fal között – töltik. Ezen a vidéken ugyanis megszólják azt az asszonyt, aki munkát vállal.

Bezzeg Iszlámábád
– Hamarosan mellnagyobbítást is vállalok. Most főként bőrkorrekciós beavatkozásokat, ráncfeltöltést végzek – mosolyog Fazeela Sahzad. A harmincöt év körüli pakisztáni nő csillogó haja a válla alá ér. Már Iszlámábádban, a fővárosban járunk.
– Tudom, mire gondol. Én soha nem hordtam fejkendőt, és nem is fogok. Ez a nagyobb városokban annyira nem is elvárás. És Pakisztánban is élnek modern gondolkodású családok – mondja az Angliában és az Egyesült Államokban tanult kozmetikaisebész-nő. Hazajött, férjhez ment, elvált. Két éve úgy döntött, hogy nyit egy magánklinikát. Eszembe jut pesavári utunk és a burkában otthon ücsörgő asszonyok. Pakisztán a megdöbbentő szélsőségek országa, ehhez kétség sem fér.
– Szerintem egy nő mellnagyobbításának semmi köze sincs a tradíciókhoz, a valláshoz – mondja Fazeela, miközben végigvezet minket magánklinikáján. – Fontos, hogy ragaszkodjunk a kultúránkhoz. De szerintem Pakisztánban az emberek többsége felvilágosult és mérsékelten vallásos. Én is büszkén vallom, hogy mérsékelt muszlim nő vagyok.
A kozmetikai sebész azt mondja, egyre több a férfi páciense. – Általában végleges szőrtelenítésre jönnek. Sokszor én is meglepődöm, hogy mennyire változik az emberek gondolkodásmódja, és milyen sokat foglalkoznak a külsejükkel még a férfiak is.
A tekintetem megakad a falon – egy fotón. Fazeela karöltve pózol Benazir Bhuttóval, az ország egykori miniszterelnökével. Bő fél éve csak, hogy az emigrációból hazatérő politikus asszonyt meggyilkolták – öngyilkos merénylő robbantotta fel magát mellette egy kampányrendezvényen.
– Jól ismertük egymást. Hihetetlen erős és karizmatikus nő volt. Minden pakisztáni asszony példaképe – mondja Fazeela. Hogy mennyire igazat mond, már másnap beigazolódik, amikor egy kietlen dombon találkánk van két fiatal nővel.
Egy óriási betonvágóval esik a kőtömbnek Saima, amikor megérkezünk. A huszonöt éves pakisztáni lány narancssárga kezeslábasban, védősisakban próbálja megtartani a mázsás gépet, miközben serceg a beton a köszörű alatt. Még legalább nyolc hasonló öltözékes nő és férfi sürgölődik egy romos épületmaradvány körül. A domboldalon mindenütt kőtörmelék és faldarabok – mintha földrengés pusztított volna. És pont ez a cél: szimulálni egy földrengés utáni állapotot. Saima ugyanis önkéntes egy életmentő szervezetben, amely éppen gyakorlatot tart.
– Pakisztán egyes részein, főként a vallásos vidéki falvakban máig él a szokás, hogy egy férfi nem érinthet meg egy nőt. Akkor sem, ha az illető orvos vagy hivatásos életmentő – magyarázza Saima. – Pedig az országban rendszeresek a földrengések. A bajba került asszonyoknak sokszor csak egyetlen esélye marad a túlélésre: egy másik nő.
Ezért a pakisztáni egyetemista szabad idejében képezi magát. És ha katasztrófa történik, kockára teszi az életét. Azért, hogy vallási szokások miatt egyetlen nőnek se kelljen meghalnia. – Ha férfiakat kell menteni, akkor is teszem a dolgom. Nekem nem számít, hogy kinek mi a neme. Voltam többször éles bevetésen, mentettem embereket olyan földrengés után, ahol csaknem kilencvenezren haltak meg.
– És mi a helyzet, ha megsérül vagy beszorul valahová egy nő egy vallásos vidéken, és nincsenek női mentők a közelben?
– Akkor meg kell kérdezni a rokonokat, hogy engedélyezik-e, hogy férfi lássa el őt.
– És ha nem engedik?
– Ha nem engedik meg, akkor nem segíthetnek. Nem szabad hozzájuk érni.
Éppen ezért volt óriási lépés, hogy Pakisztánban a Focus Humanitarian segélyszervezet női életmentőket toborzott. Közben újra feláll a csapat, azt kezdik el gyakorolni, hogyan lehet létra nélkül, egymás válláról megmászni egy betonfalat.
– Képzelheted, mennyire félt a férjem, hogy ilyeneket csinálok – lép mellém nevetve egy másik lány. A sisakján áll a neve: Mourad. – Te tényleg házas vagy? És szükség van a társad engedélyére? – csodálkozom.
– Hát igen, itt ehhez kell a férj beleegyezése. És csak egy liberális házastárs viseli el, hogy a felesége nélküle utazgat, szűk overallt hord, és ilyen testi kontaktusba kerül a férfi kollégáival – magyarázza. – De a férjem tudja, hogy ez sokat jelent nekem. És hogy életeket menthet, hogy ezt csinálom.
Mourad szerint is sokat tett Benazir Bhutto azért, hogy a nőkről alkotott kép változzon az országban. Persze a nyugati kultúra begyűrűzése is hatással volt a társadalomra. Ezt akkor látom igazán, amikor este a sofőrünk egy családi házhoz visz minket. Az udvarra hip-hop zene dallama szűrődik ki. Belépve látjuk, hogy a nappaliban egy csoport fiatal táncol. Tizenhat-tizenhét év körüli fiúk és lányok. Ki gondolná, hogy a hip-hop a vallásos Pakisztánban is meghódította a fiatalokat?

Hip-hop és pundi
A lányok mosolyogva riszálják a csípőjüket – keleti mozdulatok, nyugati dallamokra. Kiderül, hogy ez egy amatőr tánccsapat, amely éppen fellépésre készül. Nem ijednek meg a kamerától sem. Megkérem őket, meséljenek, hogy milyen ma Pakisztánban fiatalnak lenni.
– Mi mostanában minden esténket itt, a próbateremben töltjük. Két hét múlva lesz egy divatbemutató, és a tánccal mi nyitjuk meg a rendezvényt. A szüleik sem ellenzik – magyarázza egyikőjük. A társadalom szerintük itt is változóban van, és egyáltalán nem rossz dolog nőnek lenni – legalábbis Iszlámábádban, a fővárosban.
– És mit csináltok suli után, ha épp nem készültök egy fellépésre? – kérdem.
– Pundizunk! – kiált fel az egyik fiú.
– Hogy mit?
– A legjobb dolog a világon a pundizás! Ez egy urdu szó, és arra utal, hogy a fiúk suli után beülnek például egy kávézóba, és bámulják a lányokat. Olyasmi, mint a flörtölés, de azért nem ugyanaz.
– A bácsikáink még nálunk is jobbak ebben – sőt, ők tanítottak minket pundizni! – vág közbe nevetve egy másik srác.
Elmesélik, hogy a lányok is pundiznak – persze csak visszafogottan, egy-egy röpke pillantás erejéig. Hiszen bármilyen liberálisan élnek, bizonyos társadalmi korlátokat akkor is figyelembe kell venniük.
– És vannak itt párok, mármint párkapcsolatok a fiúk és a lányok között?
– Hát, beszélgetni szabad vagy barátokkal beülni helyekre. De azért házasság előtt a fiatalok nem élnek szexuális életet, ha erre vagy kíváncsi – nevet az egyikőjük. – És a vallás nekünk is fontos.
– De akkor most mi az igaz? Sokan azt mondják, hogy Pakisztánban egyre több a radikális, szélsőséges nézet, amely megfertőzi a fiatalokat . Ti meg az élő példa vagytok arra, hogy itt is egyre inkább hódít a nyugati kultúra.
Egy pillanatra csend lesz, aztán az egyik lány szóról szóra megfogalmazza azt, amire én magam is jutottam.
– A két ellentétes állítás egyszerre igaz. Ezért ilyen egyedi, különleges
és furcsa ez az ország. Pakisztán a szélsőséges példák és ellentmondások országa.

Szöveg: Al-Ghaoui Hesna,fotó: red dot, Al-Ghaoui Hesna. Ez a cikk a 2008 évi szeptemberi számban jelent meg. Minden jog fenntartva.