Nemrég járta be a hír a világsajtót, hogy a Facebook és az Instagram anyavállalata, a Meta tanácsadó testülete arra szólította fel a techóriást, hogy vizsgálja felül azon politikáját, miszerint női mellbimbót ábrázoló képet csak kivételes esetben (szoptatás, mellrákszűrés kampány stb.) lehet posztolni. A kusza szabályozás és a tartalmakat szűrő algoritmus hiányosságai miatt az eleve diszkriminatív szabályozás számos téves letiltáshoz, szankcionáláshoz vezetett. Az elmúlt hetekben számos fórumon keletkezett vita arról, hogy mi történne, ha a Meta valóban felülvizsgálná gyakorlatát vagy épp – ami ugyancsak egyre gyakrabban felröppenő lehetőség - a törvényhozók is lehetővé tennék, hogy ahol közterületen férfiaknak szabad félmeztelenül megjelenni, ott azontúl a nők is megtehetik.

A szabad mellbimbók világa

Hogy nézne ki vajon egy ilyen világ? Az utcákat ellepnék a félmeztelenül munkába vagy bevásárolni siető nők? A parkokban nyáron mindenki topless rohangálna? A kontrolállhatatlan erekciótól szenvedő férfiak pedig egymásba rohannának a kocsijukkal? A női mellek látványától elfelejtenék, hol a munkahelyük vagy hova indultak épp, és káoszba fulladna a világ? Mindeközben meg kamaszfiúk ellenőrizhetetlenül jutnának olyan tartalomhoz, amely korábban még pornográfnak számított és... Nos, amihez igazából bármikor hozzáférhettek eddig is.

Viszont, ami a lényeg: nem tudhatjuk, hány nő döntene úgy, hogy példának okért meleg nyári napokon minden felsőruházatától megszabadul az utcán, vagy selfizne a vacsorájával topless, de ha tennének is így jó páran, a világ korántsem fordulna ki a négy sarkából.

Sőt, előbb-utóbb olyan közönyös arccal sétálnánk el egy fedetlen női mell mellett, mint egy fedetlen női orr mellett. Ugyanis az, hogy egy társadalom mely testrészt tölt fel szexuális tartalommal, vagy mely testtájat szexualizálja túl, teljesen ad hoc jellegű. A viktoriánus korban a láb látványa számított a férfiak számára vonzónak, így annak láttatása lett obszcénná. Az oiranok, a japán örömlányok egykor szintén rizsporozott és papucsba bújtatott lábfejükkel izgatták férfiklienseiket, de a nyak hátsó része is igen vonzó testtájnak számított. Az ily módon szexualizált testrészeket (vagy épp a teljes női testet) aztán az adott társadalom férfi tagjai rejtegetni is rendelték. (Meg kell jegyezni, hogy csakis az úgynevezett „rendes nők” esetében, akiket törvényes házasságra és utódok szülésére szánt a társadalom. Az ilyen „védelem” alatt nem álló nőkre, tehát rabszolgákra, ágyasokra, prostituáltakra stb. nemigen vonatkozott efféle dress code, hacsak nem a státuszuk megjelölésére.)

A tiltott gyümölcs pedig édes, így a tabusított testrész már csak tabusított volta miatt is izgató lesz. Ha azonban ez a tabusítás megszűnik, ha az ilyen testtájak bámulásához többé nem társul az „én most tilosban járok” édes érzése... Hát akkor igazából, kit érdekelnek? Csinálna ma közfelbolydulást egy viktoriánus szoknya alól elővillanó női boka látványa? Hát, nem.

Célkeresztben: a tökéletes mellbimbó?

Persze ez a közöny nem azonnal alakulna ki. A feltételezésre alapozva, hogy a nők ezután jóval nagyobb számban szeretnék közszemlére tenni a mellbimbójukat, bizonyára tömegével lepnék el a piacot a mellbimbó-feszesítő krémek, a házi elektromos mellbimbóstimulálók és álmellbimbó tapaszok. Az online médiában megjelennének az „Így legyen tökéletes mellbimbód tíz lépésben”- című cikkek, a böngészőinket pedig a mellbimbóplasztikát végző magánklinikák hirdetései borítanák el. Mert hát, ha egy nő valamit láttat, az legyen tökéletes ugyebár.

Amire a színésznő Florence Pugh esete is bizonyíték. 2022-ben egy divatbemutatóra egy felül áttetsző pink tüllruhában érkezett, amiben, mit ad isten, mellbimbói is láthatóak voltak. A reakciókról Instagramján vallott: „Igen érdekes volt nézni és figyelni, hogy férfiak milyen könnyedén rombolják le egy nő testképét, hangosan, büszkén, mindenki szeme láttára... Megtennétek úgy is, hogy kiteszitek a munkahelyi emailcímetek a bio-tokba? (...) Olyan agresszívan akartátok a tudomásomra hozni, milyen csalódást okozott nektek a „pici mellem” és hogy inkább szégyellnem kéne a „laposságom”. De ami a lényeg... Miért rémültök meg ennyire a mellektől? Kicsi? Nagy? Jobb? Bal? Csak egy van? Egy sincs? Miért. Ilyen. Ijesztő.”

Aztán ha túl vagyunk jó néhány ilyen atrocitáson, jöhet a közöny. Amit érthető, ha ma még nehezebb elképzelni, mint a főzős videó közben felugró „Nuku-Szőrcici – mellbimbószőrtelenítő krém” reklámot... De hogy bemutassuk, egyáltalán nem lehetetlen a mellbimbó deszexualizálása, lássuk azokat a korokat és helyeket, amikor még egyáltalán nem csináltak nagy ügyet egy mellbimbó látványából.

Tény ugyanakkor, hogy a mínoszi civilizáció (és benne a nők különleges szerepe) még mindig kutatások tárgya, az bizonyos, hogy az 1422 és 1450 között élt Agnès Sorel VII. Károly francia király kedvese valóban mellbimbó-láttató divatot teremtett. A kor történésze, Jean Juvénal des Ursins leírása alapján, a hölgy olyan ruhákat varratott magának, amelyek egyik vagy olykor mindkét mellét teljes mértékben láttatni engedték, és az udvar hölgyei egyből másolni kezdték a viseletet. Ezzel persze még nem lehetne indokolni, hogy a női mell látványa ne számított volna erotikusnak akkoriban, hiszen egy királyi szerető szexuális, frivol kisugárzása akár az illető hölgy védjegye is lehetett volna. Akárcsak Nell Gwyn, - II. Károly angol király, szeretője- vagy Wilhelmine von Lichtenau porosz királyi kegyencnő esetében.

Hanem maradtak ránk nobilis, házasságban élő hölgyekről is olyan portrék, amelyeken mellük pőrén látható, méghozzá nem is ókori istennők megtestesítőjeként vagy nimfákként jelennek meg a festményeken. Ilyen Hortanse Mancini, aki Mazarin bíboros unokahúgaként a francia udvar egyik legelőkelőbb hölgyének számított, vagy épp Pauline Bonaparte, aki Napóleon császár húga volt, vagy Lamballe hercegnője, Marie Antoinette egyik főbizalmasa. Ezek hölgyek soha semmilyen körülmények közt nem készíthettek volna magukról olyan portrét, amelyen fedetlen mellük szexuális konnotációval, főleg, hogy ezek a képek nem egy boudoir-ban elrejtve, sokkal inkább paloták folyosóján, szalonok falain lógtak, ahol bárki betérő megszemlélhette őket.

Beszédesek a 18. századi divatrajzok is. A ruhák némelyike láthatóan direkt oly módon van kialakítva, hogy szabadon hagyja a kebleket. De ha nem is volt ilyen szándékuk, e dekoltázsok mindenképp olyan mélyek, hogy egy-egy „baleset” - amikor egy dáma keble váratlanul kibuggyant e kivágásokból - aligha volt elkerülhető.

Az időszak udvari beszámolóit hátra hagyó írók, naplóírók, azonban egyszer sem emlékezett meg olyan esetről, amikor egy hölgy keblének felbukkanása derültséget vagy épp megrökönyödést okozott volna.

A látható mell lehetett ugyanakkor státuszszimbólum: a 18. század végéig előkelő hölgyek körében nem dívott a szoptatás, így a rugalmasságát jobban megőrző mell éppúgy a nemesi származás bizonyítéka volt, mint a fehér bőr. De lehetett szimbóluma az ifjúságnak és „érintetlenségnek” vagy épp a termékenységnek, az anyaságnak, mint Sophia Hedwig, Nassau Dietz grófnő esetében, akit gyermekei körében láthatunk és akinek az esetében vissza is tértünk a mell eredeti jelentőségéhez és feladatához: a csecsemők táplálásához.