Expat csajok: ők azok a barátnők, feleségek, anyák, akik hűen követik külföldi kiküldetésben dolgozó diplomata, katona, vagy üzletember párjukat. Most első kézből ismerhetjük meg egy ilyen feleség kihívásokban, megpróbáltatásokban, ugyanakkor örömteli pillanatokban is gazdag életét. Érdekel? Olvass tovább!

Az a fránya látszat… mindig csal
Amikor pályakezdő fiatalként arab országba vetett a jó sors üzleti útra, a kinti magyar nagykövet élénken ecsetelte nekem, hogy milyen nehéz is a dolga a diplomatafeleségeknek. A férjek ugyanis – éljenek bárhol – reggel bemennek dolgozni a követségre, konzulátusra, irodába, a feladatok pedig a helyszíntől függetlenül nagyjából ugyanazok, és ki is töltik a napjaikat. Eközben a feleségek sanyarú sorsa, hogy minden új helyen kiépítsék maguk körül a szociális hálót, megszervezzék a család életét, a háztartás működését, és elintézzék az ügyes-bajos dolgokat. Ha-ha, mese habbal…gondoltam. Mit panaszkodnak ezek az elkényeztetett expat-feleségek, mikor a kemény munkát a férjeik végzik, ők meg csak olyan „otthonülő-oldalbordák”?

Aztán jött a fekete leves
Mintha az élet kéjesen kacsintott volna egyet, néhány év múlva magam is útra keltem, oldalamon az alig egy hónapos porontyommal, hogy hű és odaadó feleségként teremtsek otthont idegen honban. Talán a hormonok miatt is, de az akkori lelkiállapotom főként a következőképpen volt leírható: állandó menet egy hullámvasúton, valamint időnként teljes apátia és unalom. Finoman fogalmazva, nem készültem fel a külföldi lét buktatóira. Talpraesett lány vagyok én, a várandósságomat végigdolgoztam – tanultam, lakást kerestem, hitelügyintéztem, költözést szerveztem, no meg babakelengyét állítottam össze, mindezt egy hétvégi férjjel kiegészülve. Ha mindezt olyan ügyesen abszolváltam, ugyan mi várhat rám odakint? Elmondom! Egyrészt ugyanaz, ami minden munkáját, pörgést levegőként magához vevő fiatal nőt: a szoptatás, büfiztetés, pelenkázás és a házimunka közel sem mindig lelkesítő kombinációja; plusz a kezdő anyukák kétségbeesés-rohamai. Szegény férjem igyekezett mindenben segíteni, de a barátokat, otthon maradt családot ő sem tudta pótolni, főleg, hogy ezekben az időkben életmentő lett volna néhány tapasztalt anyuka tanácsa, leginkább a saját anyukám közelsége. Ehhez a szuper turmixhoz jött adalékként a kertvárosi, (számomra akkor) ingerszegény környezet és nulla élő vagy éledező kapcsolat más emberi lénnyel. Amikor egy este azzal fogadtam a férjemet, hogy a gyerek délutáni alvása alatt már arra is gondoltam, hogy nekiállok kivasalni az ingjeit, komolyan kétségbeesett, és azt mondta: „Na édesem, akkor most keresünk neked egy nyelvtanárt!” Juhéé! Ha heti egy nyelvóra, akkor heti egyszer kell egy bébiszitter! (Szörnyű anya vagyok, tudom én, de hát nálunk nem volt bármikor bevethető nagyi, keresztanya, barátnő, vagy legalább egy másik babás anya, akivel a napi séta közben álmosan összepislogunk.) Lázasan kezdtem keresni az ideális jelöltet. Végre beindult a gépezet, és ahogy az lenni szokott, rögtön bele is került egy porszem…

--pagebreak--

Menj vissza az egyes mezőre!

Nyelvóráimat szervezve jött az ukáz: egy országgal odébb állunk. Egy városba, ahonnan nyolc óra autóval Budapest, ahol még a háború után tizenöt évvel is romosak a házak, és zavarosak a viszonyok, ahol három náció vallja hazájának ugyanazt az országot, bár a közös kormányzás hosszú évek óta nem hoz új lendületet a régiónak. Hát, nem tapsoltam örömömben, az egyszer biztos. És jöttek megint a kötelező körök: mikor költözködjünk, hol tudok én ott normálisan vásárolni, játszóteret, bababoltot, gyerekorvost, felnőttorvost, fodrászt, öltönytisztítót, internetszolgáltatót, mobilszolgáltatót és még ki tudja mit találni, na meg persze jó lenne belebotlani egy rendes, kedves, nénibe, aki vigyáz a picire, amíg tanulok, vagy akkor ha épp ledönt a lábamról a kórság. Kezdtem lassan kapiskálni, miről is beszélt régebben az a nagykövet… Az új országbeli mindennapokban már rutinos versenyzőként indultam, és élveztem, hogy belvárosi lakásunkból néhány babakocsis perc múlva máris a központban találom magam. Itt még a parkok is olyan frissek, zöldek, hívogatóak… egészen addig, amíg a csúszó-mászó gyerekem nem kezdte el tanulmányozni a „gondos” gazdik által otthagyott kutyaürüléket, szemetet, üvegdarabokat, borotvapengét... Akkor irány a játszótér! Ebből is volt választék: törött, hiányos játékokkal díszített, és elvétve egy-két olyan is, ami viszonylag modern, jól felszerelt, biztonságos játékokkal volt tele. Ami viszont változatlan volt mindenhol: az állandó cigifüst. Szívta-fújta a fodrász hajvágás közben, a fogorvos két tömés között, a taxisofőr vendéggel az autóban, mindenki. De tényleg ezek a mindennapi bosszúságok zavartak annyira, vagy az, hogy az új kultúrához és szokásokhoz való hozzászokást már megint elölről kellett kezdenem, és már megint egyedül? Felszínes ismeretségek talán, de barátok nem teremnek minden bokorban. Istenem, milyen értékes érzelmi biztonságot hagytam hátra a… miért is? És akkor villámként csapott belém az egyértelmű kérdés...

--pagebreak--

Beba, beba, bebica!

Miért nem csapom fel a gyereket és összes cókmókunkat az első hazainduló gépre? Ahogyan azt mások is megtették előttem, ahol a feleség azt mondta: elég, maradunk itthon! Talán mert tudtam, hogy ez a férjem eddigi legnagyobb szakmai kihívása? Vagy mert annyiszor megköszönte, hogy ott vagyunk vele, mellette és minden nap éreztette mennyire szeret minket? És mert én meg őt szeretem, és egész egyszerűen nem tudtam értelmezni az apa ott dolgozik, anya+gyerekek itt élnek felállást. És mert jó néhány marasztaló momentuma is volt az ottani életnek. Példának okáért a helyiek kedvessége és közvetlensége. Itthon azt hitték, kéregetek, amikor a babakocsival segítséget kértem a metrónál, hogy lejussak a lépcsőkön. Kint már csak kanyarodnom kellett a pékség magas lépcsői felé, rögtön legalább hárman ugrottak, hogy segítsenek emelni a babakocsit. Ha várandósan, babával, kisgyerekkel valahol sorban álltam, szinte mindig előre engedtek, és a gyerek kezébe nyomtak még egy csokit, banánt stb. Persze először azért sokkot kaptam, amikor a tíz hónapossal befordultunk a kis közértbe, a boltos néni kikapta a gyereket a kocsiból, és „Beba, beba, bebica!” felkiáltással elrohant, hogy a boltvezetőnek is megmutassa ezt a gyönyörű gyereket, majd két kindertojást nyomott a kezébe. Ez az önfeledt öröm és életszeretet mindenhol megmutatkozott náluk. Talán ez a fene nagy optimizmus ragadott magával engem is, amikor arra jutottam, hogy most már nem ártana valami néhány órás munkát keresni. Csak megtalálni azt a munkát…. Akikkel beszéltem, mind nagyon kedvesek és megértőek voltak és ugyanilyen kedvesen, megértően adták tudtomra, hogy a helyi nyelvet jobban kellene beszélnem. Ekkor szántam rá magam, hogy újabb helyről kérjek segítséget, és megint szakítsak az előítéleteimmel. Beléptem a szervezetbe, amit addig csak az unatkozó, jótékonykodó külföldi feleségek gyűjtőhelyének gondoltam: a Nemzetközi Nőklubba. Mit veszíthetek? Néhány órát az életemből, amikor hímezni tanulok, vagy felolvasást tartunk? Csalódást kell okozzak: hímezni még mindig nem tudok, de helyette megismerkedtem néhány igazán talpraesett nővel, akik a saját munkájuk, tanulás, gyereknevelés mellett rendszeresen összejártak, több okból is. Egyrészt, hogy a külföldre szakadt különböző hazák leányai a sorstársaik között fújják, panaszkodják ki magukat, vagy épp a napi életet segítő tapasztalatot, információt cseréljenek. Másrészt, hogy a kiküldetés idejét mindennapi teendőik mellett még hasznosabban és érdekesebben töltsék. Hiszen mik is a több ország között ingázó anyák, feleségek, egyáltalán majd’ minden nő legjellemzőbb tulajdonságai? Rugalmasság, talpraesettség, jó szervezőkészség, jó kommunikációs véna, nyitottság és persze határtalan segítőkészség. Kell ennél több például egy adománygyűjtő karácsonyi bazár megszervezéséhez? Mennyit jelent ha néhány köremail elég ahhoz, hogy egy egyedül hagyott, a munkahelyéről terhessége miatt kirúgott fiatal anyának összeszedjük a babakelengyét? Még hosszan sorolhatnám, de legyen elég annyi, hogy a szervezet fő vonzereje a folyamatosan bővülő kapcsolati háló mellett az volt, hogy semmit nem tettek kötelezővé, csak azt, hogy önkéntesként azon a területen segítsek, amelyet én választok és olyan módon, amelyben a legjobb és leghatékonyabb vagyok. Hát, így működött a Balkánon a belevaló nők klubja, ahol – bár még messze volt a visszaköltözés időpontja, mégis – úgy éreztem, hazatértem.

--pagebreak--

Néhány pofonegyszerű tipp, amit érdemes kipróbálni ha külföldre sodor az élet:

Hivatalos út: ha diplomáciai, vagy katonai testület tagjaként, vagy ott dolgozó hozzátartozójaként utazol ki, az adott testület már alkot egyfajta szociális hálót, használd ki, és lépj kapcsolatba a többi követségi vagy katonafeleséggel!

Üzleti vonal: ha a párod az anyacégének külföldi leányánál vállal munkát, akkor sincs veszve minden – a követségek számon tartják a hazai cégek kihelyezett tagvállalatait, és így is kaphatsz meghívót a kinti magyar vonatkozású eseményekre.

Légy idegenvezető: amíg nem dúskáltok új barátokban, hívjátok el hozzátok a régieket, kalandvágyó családtagokat, és velük fedezzétek fel az új várost és az új országot! Én minden ilyen látogatás előtt elugrottam a helyi turisztikai irodába néhány térképért, tippért, brossúráért.

Idegen nyelvű könyvesbolt: ha még nem is vagy járatos a helyi nyelvben, itt legalább találsz a szívedhez legközelebb álló idegen nyelven (angolul, németül, franciául) friss lapokat, magazinokat, könyveket.

Ismerkedj gyerekkel: amint „intézményes korú” a gyermeked, máris adott a helyi nemzetközi óvoda, iskola, ahol újabb sorstársakra találhatsz. Én már a hat hónapossal is eltipegtem a legközelebbi nemzetközi bölcsibe, hogy ajánljanak nekem egy kedves, angolul beszélő bébiszittert.

Iskolapad: nemcsak a gyerekek, hanem te is elkezdhetsz tanulni valami olyat, amire itthon nem lett volna időd vagy pénzed.

Nemzetközi szervezetek: igen, a Nemzetközi Nőklub, amit jó szívvel ajánlok. Jótékony, társadalmat és helyi közösségeket segítő munkájuk mellett szuper gyűjtőhelye a tenni akaró, önálló, egymás társaságát kereső hölgyeknek.

Szöveg: Váraljai Virág; fotók: photl.com