Május 31-től már megvásárolható a 2023-as nyári Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Egy kis faluban élő nő ismerősömnek még pár éve – azaz a 21. században! – is megjegyezték a távolsági buszon, hogy folyton csak könyvet bújva lehet őt látni, és ha ennyit olvas, majd elsorvad a méhe. A 19. században valóban komoly aggályok tárgyát képezte, hogy az intellektuális erőfeszítés miként hat a női reproduktív szervekre:

Tolakodó kortársunk már lehet, hogy csak viccelt, részben talán sértődöttségből, amiért ez a nő az utastársakkal való csevegés helyett rendszeresen az elszigetelődést választja. A női szerepelvárások közé tartozik az emberközpontúság, a figyelmesség, a mások igényeinek előtérbe helyezése – a női elvonulás luxus. Ha pedig még látványos is: fizikai jelenlét mellett, pusztán mentális síkon történik, mint amilyen az olvasás, akkor kifejezetten irritáló is lehet. Nem csoda, hogy a könyveket előszeretettel forgató nőkre a történelem során válogatott gúnyneveket ragasztottak, melyek közül a kékharisnya máig fennmaradt.

Eredete egy 18. század közepén alakult angol tudományos társaságig nyúlik vissza, melyet Elizabeth Montagu társadalmi reformer kezdeményezésére hozott létre arisztokrata nők egy csoportja. Néhány művelt férfit is meghívtak a rendszeres összejövetelekre, többek közt Benjamin Stillingfleet botanikust, akinek nem volt pénze az eleganciához szükséges selyemre, így (a tagok biztatására) a hétköznapi viseletnek számító kék gyapjúharisnyában jelent meg. Ezután a kifejezés pejoratív felhanggal ráragadt a divatra vajmi keveset adó társaság egészére, majd a háztartást és az egyéb elvárt feladataikat elhanyagoló könyvforgató nők vonatkozásában állandósult.

Ekkor, a 18. században kezdtek a szélesebb rétegek számára elérhetővé válni a könyvek – hamarabb csak egyes észak-európai országokban, jelesül Svédországban és Hollandiában, ahol már a 17. században olvasott mindenki, még a cselédek is. A legtöbb országban azonban az olvasás a 18. századig az egyházi személyek és egyes arisztokraták (elsősorban férfiak) kiváltsága maradt. A néhány kivétel egyike az ókori Róma, ahol az olvasni tudó feleség időnként a férj magas társadalmi státuszát jelezte. A Római Birodalom bukását követő szellemi hanyatlást rövid időre Nagy Károly frank császár uralkodása törte meg, aki a 8. században elrendelte, hogy birodalmában minden gyerek járjon iskolába – a lányok is. Mivel ennek nyomán sokan megtanultak olvasni, már nemcsak a latin szövegek voltak hozzáférhetők, hanem a nép nyelvén is születtek írások.

Ráadásul, mivel a rendek is hozományt vártak a belépőktől és csak ritkán tettek kivételt, ez is inkább a felsőbb osztályok lányai számára állt nyitva. (Szegényebbeket csak akkor vettek fel, ha kiemelkedő ének vagy művésztehetséggel rendelkeztek, illetve azért, hogy az alantas munkákat elvégeztessék velük – utóbbi esetben nemigen jutott idejük olvasni.) Ha egy-egy arisztokrata nő részesült is oktatásban, az erényeire nagyon ügyeltek. A 11. században élt bizánci hercegnő, későbbi történetíró Anna Komnéné mellé például ugyan oktatókat fogadtak, de az antik irodalomtól, annak erotikus elemei miatt, eltiltották. Ő azonban a palota egy eunuchja segítségével megszerezte a bűnös szövegeket. A reneszánsz idején egyes haladó szellemű humanista gondolkodók, pl. Leon Battista Alberti, síkra szálltak amellett, hogy a gyerekeknek meg kell tanítani a betűket, és így az őket gondozó nőknek is ismerniük kell azokat.

Ennek szellemében a 15. századból több műalkotás maradt fenn, melyen az anya olvasni tanítja gyermekét (vagy éppen Mária Jézust). A 16. század közepén a sikeres festőnő, Sofonisba Anguissola könyvvel a kezében örökíti meg magát. A könyvnyomtatás, majd a Biblia önálló olvasására biztató reformáció elterjedése alapjaiban változtatta meg az olvasási szokásokat. Például Svédországban éppen a Szentírás olvasása érdekében zajlott kiterjedt küzdelem az analfabetizmus ellen, ám a nép nem csak vallási célok mentén kamatoztatta az új készségét.

A 18. században egyre nőtt az érdeklődés a regények iránt – a betűket ismerők hangosan olvasták fel őket analfabéta családtagjaiknak, szomszédaiknak, akár az egész falunak. (Volt, ahol a boldog végkifejlet hallatán a tömeg éljenzésben tört ki, és a templom harangját is félreverték!) A könyvek még mindig drágák voltak, de (először) az utazó könyvtárak díjait, majd a fejezetenként magazinokban közzétett, illetve olcsó kis füzetek formájában kiadott regények árát a szegények is meg tudták fizetni. A tudósok és egyházi személyek nem nézték jó szemmel a terjedelmes kitalált történetek iránti rajongást: nem győztek egymást túllicitálva értekezni a nőkre leselkedő veszélyekről a gyertyától lángra kapó ruhától a túlhevülő képzeleten át a szexuális vágyak felkorbácsolásáig (a férfi olvasó vajmi kevéssé érdekelte őket, ahogy a művészeket is jobbára hidegen hagyta).

Ezért – tudjuk meg Elke Heidenreich irodalomkritikus bevezetőjéből, melyet Stefan Bollmann Az olvasó nők veszélyesek c. művészeti albumához írt – a 18. században egyes regények fedelébe tűt és cérnát illesztettek, hogy emlékeztessék a nőket állítólagos „eredeti rendeltetésükre”.

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA magazin nyári lapszámában olvasható! Már kapható!

Szerencsére ma már nem tiltott dolog az olvasás. Hoztunk is neked 5 lebilincselő olvasmányt!