Borítókép: „Az, hogy gyerekfejjel belecsöppentem a filmezésbe, számomra egy izgalmas játék volt” – interjú Ullmann Mónikával

„Az, hogy gyerekfejjel belecsöppentem a filmezésbe, számomra egy izgalmas játék volt” – interjú Ullmann Mónikával

Szeptember 13. és 18 között érkezik a Budapesti Klasszikus Film Maraton, ahol nemzetközi és magyar kultuszalkotásokat nézhetünk rogyásig A vád tanújától vagy a Jules és Jimtől kezdve az Álmodozások korán keresztül a Dögkeselyűig. Ebből az alkalomból beszélgettünk Ullmann Mónikával, és fiával, Miller Dáviddal filmekről, színészekről, sztárságról, emlékekről.

Másodiknak Ullmann Mónika válaszait olvashatjátok.

Mi nagyjából egyidősek vagyunk, így a popkulturális hatásod számomra a lehető legkézzelfoghatóbb volt: élénk gyerekkori emlékem, ahogy teli torokból a Moncsicsit éneklem a kertben hintázás közben, illetve hogy megszakad a szívem, amikor a Szeleburdi család végén elvisznek a szüleid, a srác meg csak rohan az autó után. Hogy ítéled meg most, visszatekintve a gyerekszínész-gyerekénekes státuszodat?

Amióta az eszemet tudom, forgatásokra járok, ez az élmény alapvetően határozta meg a gyerekkoromat. A filmezés és a színház volt a lényeg, az éneklés csak úgy hozzácsapódott, nem is igazán emlékszem, hogyan, és különben is csak addig tartott, amíg kamaszlányként el nem kezdett érdekelni a tánc. Felvettek a balettintézetbe, ott pedig már nem is engedték, hogy más színházban vagy filmekben játsszunk. Csak az Erkelben léphettünk fel, mivel ott voltunk gyakorlaton. Egyébként az, hogy gyerekfejjel belecsöppentem a filmezésbe, számomra nagy kaland, izgalmas játék volt. Ezért is lettem színész, hisz ha rossz élmények értek volna, nem választom ezt a mesterséget.

A kétezres évek elején-közepén több mozifilmben játszottál, például a Világszámban, a Kútfejekben, a Hippolytban vagy az SOS szerelemben. Melyik a kedvenced ebből a korszakból?

Igazából nem tudok kiemelni egyet sem, mindegyik másért kedves. Ha mégis muszáj választani, a Világszámot mondanám, mivel ott együtt játszottam Dáviddal. Romániában volt a forgatás, nagyon sok időt töltöttünk ott, ráadásul Jiri Menzel is szerepelt a filmben, talán emiatt ez a legkedvesebb emlék.

Az 1999-es Hippolyt, a lakáj egy harmincas években készült film remake-je. Mindig nagy klasszikus magyarfilm-néző voltál?

Igen, mindig is szerettem a régi filmeket. Ez főleg azért alakult így, mert lehetőségem volt gyerekként együtt dolgozni a legnagyobbakkal, Ruttkai Évával, Tolnay Klárival, Páger Antallal vagy Bujtor Istvánnal, és a személyes kötődés miatt érdeklődni kezdtem az ő korábbi filmjeik iránt. Egyszerűen tudni szerettem volna, mikben játszottak.

A fiadnak, Miller Dávidnak hogyan adtad át ezt a rajongást? Melyek voltak az első közös filmélményeitek, mit és miért tartottál fontosnak anyaként, hogy Dávid is lásson?

Nem hiszem, hogy különleges választásaink voltak, nyilván korán megmutattuk neki a Süsüt, a Szaffit, a Macskafogót, vagy a Hófehért. Ezek a közös filmnézések nekem is nagy élményt jelentettek, Dávidnak már gyerekként is ragyogó humora volt, szó sem volt róla tehát, hogy unatkoztam volna közben.

És hogyan viszonyult a te filmjeidhez?

Igazából csak egyet próbáltam neki megmutatni, de hamar elunta, kiment az udvarra és inkább játszott. Ez érthető, nem igazán tudta azonosítani, hogy az a kislány ott a képernyőn én vagyok. Neki az anyja voltam, és kész. Szóval ez akkor kimaradt, de persze tudom, hogy később megnézte a filmjeimet.

Mesélnél kicsit a színészlegendákról, akikkel együtt dolgoztál?

Mindenkivel jó élményeim voltak, ezek a hírességek mind nagy türelemmel voltak irántam. Egyébként sokszor nem is én emlékszem vissza az eseményekre, hanem idősebb kollégák mesélik el, hogy én gyerekként miket csináltam.

Benyomások persze maradtak. Rémlik, hogy Bujtort milyen rettenetesen nagynak látom, én pedig, aki világéletemben kisebb voltam a többieknél, biztonságban éreztem magam mellette. Páger Antal egy vak kosárfonót játszott az egyik filmben, az elején nagyon ijesztő volt, ahogy mindig csak egy helyre néz. A legszebb történetem pedig Szinetár Miklóshoz kapcsolódik: az első filmem szlovákiai forgatására a szüleim nem tudtak velem jönni, így Szinetárra bíztak, aki odaadóan vigyázott rám, mint egy Papika. Később ő lett az osztályfőnököm a Színművészetin.

Ma is vannak még igazi színészikonok, elég Kernt megemlíteni, vagy akár Szacsvayt, Benedek Miklóst, Koltait, Pogány Juditot, Halász Juditot, Béres Ilonát, Molnár Piroskát. A mai fiatalabb generációból kire gondolsz akkora tehetségként, hogy akár egy kaliberré is válhat az igazán nagyokkal?

Erre nem tisztem válaszolni. Fogalmam sincs, kikből válhatnak ikonikus színészek, és szerintem ha ezt valaki tudná, minden filmből klasszikus lenne. Majd az idő és a közönség eldönti.

És egy eldöntendő kérdés a végére: teátrum, avagy filmvászon? Már ha lehet választani…

Az az ideális, ha egy színész mindkettővel tud foglalkozni. Én egyébként szinkronizálni is nagyon szeretek. A mi szakmánk sokféle munkából adódik össze, sosem unatkozunk, mivel mindegyik tevékenység másfajta koncentrációt és más szövegtudást igényel. Nem tudnék választani tehát, és szerintem nem is kell. Inkább szerencsésnek tartom magam, amiért mind jelen vannak az életemben.

Galériánkban Pokorny Liáról olvashatsz!