Anyu depressziós, de nem engedi, hogy segítsek

Borítókép: Anyu depressziós, de nem engedi, hogy segítsek Forrás: Getty Images
A következőkben olvasónk, Évi történetét olvashatjátok arról, miként küzd időről-időre édesanyja depressziójával.

Anyu most volt 70 éves. Egyik nap beültettem a kocsiba és leautóztunk a Balaton partra csak úgy sétálni egyet. Csodás napunk volt, rengeteget beszélgettünk, finomat ebédeltünk, csodáltuk a vizet és néztük, ahogyan mások kacsákat etetnek egy padon. Igazán felemelő élmény volt mindkettőnknek, kicsit feltöltődtünk, aztán hazaautóztunk. A közel másfél órás út elején még bőszen csacsogott, aztán ahogyan közeledtünk az otthona felé, kezdett látványosan elkedvtelenedni. Megint azt ecsetelte, hogy hiába megy haza, apu megint olyan „semmilyen” lesz vele, mint az elmúlt 20 évben.

Mire hazaértünk, már túl volt két könnyes kiboruláson az anyósülésen, és hát nem tagadom, az én érzelmeimnek és idegeimnek is erősen kellett kapaszkodniuk ezen a hirtelen változó hullámvasúton. Aztán másnap felhívott, mintha mi sem történt volna, és felajánlotta, hogy megfőzi az ebédet a hétvégére, amikor hazajönnek a gyerekek, hogy nekem ne kelljen, hogy tudjak kicsit pihenni

Forrás: GettyImages

Nem mertem visszautasítani, mert már ugyan kész tervem voltak, hogy miket készítek nekik, de ha nem fogadom el anyu segítségét, ismét egy újabb kiborulás következik, aminek az a szemmel látható vagy füllel hallható jele lesz – a telefonban ugyebár –, hogy vesz egy mély levegőt, nyel egy nagyot, majd sértetten azt mondja: „jól van, úgy lesz, ahogy akarod!”. Hát sosem lesz úgy. Hogy miért nem? Mert ha úgy lenne, akkor megint napokig vagy hetekig kéne hallgatnom, hogy mennyire haszontalannak érzi magát.

Hiába mondom neki, hogy nagyon is hasznos és aktív tagja a családunknak, és hogy örülhetünk, hogy ilyen szuper nagymama, valahogy soha nem hiszi el. Nem akarja elhinni. Mostanában mindenben csak a negatívumokat látja meg – pedig régen ő volt a legoptimistább nő, akit ismertem –, és állandóan elégedetlen.

Elégedetlen, ha segítek és akkor is ha nem. Amikor finoman megjegyzem, hogy nem kéne ennyit veszekednie apuval a semmin (50 év házasság után még mindig azt hiszi, hogy többet fog vele foglalkozni), totálisan kiakad és zokogva azt kérdi: „miért nem ért meg engem senki?”.

Forrás: GettyImages

Dehát én megértelek anyukám, csak engedd már, hogy segítsek. Lehet, hogy kéne szedned egy kis kedélyjavítót minden nap, nem akarod kipróbálni? Vagy elmehetnél egy szakemberhez? – tettem fel már millióegyszer ezeket a kérdéseket, de folyamatos elutasításba ütközöm.

Beszélgettem róla egy pszichológussal is – igen, én mentem el helyette –, aki azt mondta, anyu egyértelműen depressziós, a tagadás és a segítség elutasítása tökéletesen erre enged utalni. Mást már nem tudok tenni. Tiszta szívemből szeretem, mellette vagyok és támogatom, de néha úgy érzem, ezek a hullámvölgyek engem is szép lassan kinyírnak.

Aztán amikor ez eszembe jut, gyorsan el is szégyellem magam, mert mit szóljon az, akinek ennyi idősen már nem is élnek a szülei. És ezzel a gondolattal általában le is zárom magamban a dolgot, ahogyan teszem ezt most is, s belemerülök a saját feladataimba, majd várom a következő napot, amiről sosem tudhatom, hogy épp milyen hangulatot tartogat számomra. De legalább még tartogat.