Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg először.

Miért jelentkeztél?

Először is szeretem a kihívásokat. Elég, ha annyit mondok, hogy három gyereket nevelek egyedül. Másodszor pedig tudtam, hogy nem fogok megrémülni, ha borzalmat látok. Az I. számú Sebészeti Klinikán dolgozom, ahol edzésben vagyok a súlyos sürgősségi esetekkel kapcsolatban. Harmadszor pedig mindig is azt gondoltam, hogy jó dolog lehet önzetlenül segíteni másoknak, és ebben az esetben különösen sokat jelent nekem, hogy nőként segíthettem nőkön.

Hogyan dolgoztad fel azokat az emberi drámákat, amelyekkel találkoztál?

Hozzá vagyok szokva a súlyos esetekhez, de itt megrázó volt az, hogy egyébként egészséges emberek kerültek kritikus állapotba. Majdnem minden páciensünk családi erőszak áldozata. Gyerekeket is operáltunk, a legkisebb kétéves volt, a nagyobbak 8–12 évesek. Rémisztő történetekkel találkoztunk, amelyeket persze elmondani sem nagyon mernek, hiszen kint várja őket a férjük, akitől rettegnek. Élénken emlékszem egy tizennégy éves lány gyönyörű arcára – pontosabban az arcának arra a felére, amely nem égett meg. Ezek a lányok, nők egyébként borzalmasan gátlásosak és iszonyatosan hálásak. Amikor felébrednek a műtét után, megölelnek. Boldogok egy mosolytól. Ők nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy kedvesek legyenek velük.

Mi számít nálatok sikersztorinak?

Ezt nehéz megmondani, hiszen sok esetben csak két-három hónap múlva mutatkozik meg, hogy mennyire sikerült jól a rekonstrukció. Ráadásul itt magukat sem kímélik a betegek: van, aki a műtét után két-három nappal vonatra száll, hogy hat-hétszáz kilométert utazzon állva – ami nyilván nem segíti a gyógyulást. Egyébként a helyi kórház munkatársai, akik az utógondozást végzik, szoktak bennünket értesíteni a betegek állapotáról.

Mi volt a legfurcsább?

Európai szemmel nézve számomra nagyon izgalmas volt az, hogy a döbbenetes higiéniai körülmények ellenére egyetlen fertőzés sem fordult elő. A betegek egymás után feküdtek fel ugyanarra a műbőr műtőasztalra, amelyet nem tudtunk leteríteni semmivel. De a legnagyobb kihívást az az altatógép szerezte, amely Magyarországon már muzeális tárgy lenne. Legalább 50–60 éves lehetett, ilyen ősrégi darabot még életemben nem láttam. Nem volt megoldva a gázok elszívása, arra kellett ügyelnem, nehogy hamarabb elaludjak, mint a páciens. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a műtőben 30 fok feletti hőmérsékletben kellett dolgozni, mert csak különlegesen indokolt esetben kapcsolták be a  légkondicionálót. Állandó összpontosítást igényelt, hogy megfelelően tudjam oxigenizálni a beteget, és hogy jól ébredjen, ami a mi szakmánkban a legfontosabb.

Mit adott neked a misszió?

Büszkék voltunk arra, hogy meghoztuk a döntést, elmentünk, és a legjobb képességeink szerint végigcsináltuk. Az is nagyon nagy örömmel töltött el, hogy a mi csapatunk bizonyult eddig a legsikeresebbnek a Nők a Nőkért Nemzetközi Alapítvány misszióinak történetében az esetszámokat tekintve: 10 nap alatt 111 beavatkozást végeztünk az addig megszokott 60–70 helyett. Utólag postán kaptunk is egy plakettet. Ez a kiváló eredmény annak köszönhető, hogy rendkívül jól tudtunk együttműködni a finn kolléganőkkel, valamint annak, hogy Lévay doktornővel régóta dolgozunk együtt barátságban.

A gyerekeid hogy viselik az új „hobbidat”?

Két évvel ezelőtt, amikor először utaztam ki, ők 16, 11 és 7 évesek voltak: irtóra izgultak értem, de amikor hazajöttem, nagyon örültek és büszkék voltak rám.