Munkahelyre metróztam. Tudják, hogy van ez, hajnali zötyögés, zombiállapotú kialvatlanság, álomköd, karikás szemek. Tessék-lássék nyomogattam a mobilomat, de annyira lehangoló hírek fogadtak, hogy inkább eltettem. Talán el is szundíthattam picit, mert váratlanul ért az automatahang, ami arról tájékoztatott, hogy végállomás, ideje leszállni. Felugrottam, kikóvályogtam a szerelvényből. Az ajtó becsukódott. Megtapogattam a zsebemet. A mobil nem volt benne.

Gyors mozdulattal átforgattam a táskámat. Naptár, füzetek, tollak, dezodor, sminkkészlet. Telefon sehol. Kicsúszott, vagy ellopták? Utálok mobilt cserélni. Sok pénz, elveszített adatok, támadás a fenntarthatóság ellen.

Ránéztem az órámra. Negyed óra múlva a munkahelyen kellett volna lennem. Kettesével szedtem a lábaimat a lépcsőn, berontottam a forgalmi ügyeletre, és előadtam a panaszomat. Szerencsére nem néztek hülyének. Felhívták a telefont, kicsöngött. Valószínűleg nem lopták el, mondta egy nő vigasztaló hangon.

A két ügyeletes gondosan kiszámolta, hogy kábé hol lehet az a szerelvény, amivel jöttem, és mikor fordul vissza az alagútból. Egy vagy két perce van rá, hogy átkutassa a kocsikat, mondta a nő, utána a metrónak indulnia kell. Leizzadtam rendesen. Olyan érzés volt, mint egy időre és vérre menő vizsga előtt néhány perccel.

Egy tetőtől talpig feketébe öltözött fiatalember lekísért a metróhoz. Ketten nyomozunk. Megnyugtató érzés volt, hogy nem egyedül kell mennem a bevetésre. A szerelvény előbukkant az alagútból, és lassan begördült az állomásra. Nyíltak az ajtók, a mit sem sejtő utasok elkezdtek befelé szállingózni. Hiába erőltettem az agyam, nem emlékeztem pontosan, melyik kocsiban ültem. Elég reménytelennek tetszett az egész.

A fiatalember, aki lekísért, megkérte a vezetőt, hogy várjon néhány másodpercet, aztán felém intett. Vettem egy mély levegőt, és beszaladtam az első kocsiba. Nem láttak egy mobilt valahol, kérdezgettem hadarva az álmos szemű emberektől. Mindenki szomorúan ingatta a fejét. Második kocsi. Ugyanaz az elutasító fejrázás. A harmadikban hasonlóan jártam, pedig egy kisbabás anyuka még fel is állt, hogy megnézze, nem ül-e véletlenül a egy telefonon. Telt az idő, tudtam, már csak másodperceim vannak hátra: elindul a metró, és még a melóból is elkések. Elölről recsegő hang: Elindíthatom már végre a járművet? A türelmetlen vezető volt az. Kezdtem feladni. Még van vagy három kocsi, de a vonat nem vár, egyszerűen nem hagy elég időt, hogy végigfussam az összeset.

Egy életem, egy halálom, gondoltam. Azért megpróbálok még egy kocsit, hátha nem csukja rám az ajtót a vezető, és hátha még senki nem tette zsebre a telefonomat, bár ebben nemigen bíztam már. Beléptem, kérdeztem, megkaptam a szokásos általános fejingatást. Lejárt az idő, felbúgott az ajtócsukódást jelző hang. Léptem kifele a szerelvényből, az egyik lábam kint volt, a másik még bent, amikor valaki, mint egy ócska filmben, az utolsó pillanatban rám kiáltott. Egy ázsiai srác volt az, háttal ült nekem, magyarul nem értett, de hirtelen mégis felfogta a helyzet lényegét, és nyújtotta felém a telefont. A legutolsó pillanatban.

Annyira megdöbbentem ezen a hollywoodi fordulaton, hogy még legalább tíz másodpercig feltartottam a szerelvényt a hálálkodásommal, meg a félig kint-félig bent lévő testhelyzetemmel. Tapsvihart ugyan nem kaptam afféle Crocodile Dundee-módon, de mindenki megkönnyebbülten és bíztatóan mosolygott rám és a fiúra, mint akik visszanyerték a bizalmukat az emberiségben.

Mit ne tárolj a mobilodon? Mutatjuk a galériában!