Borítókép: A gyerek nem pótkávé, vagy mentőöv – örökbefogadó tanfolyamon jártunk Forrás: Getty Images

A gyerek nem pótkávé, vagy mentőöv – örökbefogadó tanfolyamon jártunk

Aki örökbe fogadna, annak felettébb ajánlatos részt vennie egy negyven órás felkészítő tanfolyamon. A kurzus pár éve még kötelező volt, ma már nem az. Pedig a mindössze két hétvégét igénybe vevő program hasznossága elvitathatatlan: olyan eljövendő szépségekre és komoly buktatókra figyelmeztet, amelyek nem csak örökbefogadókat érintő, hanem univerzális jellemzőkkel bírnak, és leendő, vér szerinti szülőknek sem ártana belekóstolnia.

Mesélési nehézségek

Az olvasó – már ha van ilyen – nyilván szikár tényekre, korrekt, informatív szövegre, de főleg instant megoldásokra számít, amikor ezt a cikket megnyitja. Én pedig, pláne így utólag, kevéssé tudok ilyesmivel szolgálni. Jórészt katartikus, felemelő, megrázó élményben volt részem, tele érzelmi-hangulati hullámvasutazással és megvilágító erejű pillanatokkal: csak néha akadtak unalmas percek, merthogy nem volt tökéletes ez sem, ahogy mindennel így van ebben a létező világok legcsodálatosabbikában.

Szeretném elkerülni a kiskonyhai pszichologizálást, a görcsös önelemzést is, a csoporttársaimat sem adhatom a nyilvánosság kezére, és bevallom, kicsit nehezemre esik felidézni a bővízű patakként áradó érzelmeken túl olyan konkrétumokat, amiktől az élmény egy kívülálló számára is eleven kontextusba kerül.

Megszabadulva tehát a realitás szigorú terhétől, egy valóság- és érzelemkeverékből létrejövő, szubjektív elegyet adnék közre, melyen talán felesleges azt a bizonyos kákacsomót keresgélni.

Nem pótkávé

A tanfolyam első perceiben minden házaspár – bennünket is beleértve – idegesnek és feszültnek tűnik, pont mint akik nem tudják, miféle darázsfészekbe nyúltak. Gyakorló szorongó vagyok, de most viszonylag gyorsan megtalálom a hangot azokkal is, akikkel más életterületeken nehezen tudnék közös platformot elképzelni. Összeépülünk, akár a falanszter, mintha színes pontok mozognának egy nagy szürke masszában.

Szokatlanul konform érzés olyanokkal együtt dolgoznom, akik hozzám hasonlóan sokáig küzdöttek a gyermektelenség átka ellen, és akiknek erejét ez a harc felemésztette. Akik párként, hosszabb-rövidebb ideig tartó szimbiózisban élve nem maradtak benne egy statikus és reménytelen körforgásban, hanem elfogadták az élet által hozott verdiktet és továbbléptek. Akik nem néznek rám szánakozva, amiért szülni akartam, és nem sikerült. A normális világban - a sajnálat és az empátia mellett - még az együttérző emberek szemében is ott a megkönnyebbülés – hálaég, hogy te jártál így, és nem én.

A gyerekkel rendelkező többségi társadalom nyilván nem készakarva tekint rám így, mégis feszeng és színlel, ha a közelemben van. Általában együtt tudok élni ezzel, de volt olyan, hogy nem mentem el egy programra, mert ott csupa korombeli kisgyerekes anyuka dorbézolt. Folyvást arra emlékeztettek volna, hogy vannak mázlisták, akiknek harmincöt fölött is csuklóból összejön, csak felsőbb utasítás szerint én – statisztikailag elhanyagolható kivételként (?)– nem tartozhattam közéjük.

Ez szerencsére már a múlt. Örökbe fogadni erősen ellenjavallt, ha a „valódi” utód tökéletes helyetteseként tekintünk arra a kicsire, akit remélhetőleg egyszer a közös otthonunkba fogadhatunk.

"Egy gyerek nem pótkávé. (És nem mentőöv, tegyük hozzá, egy megromlott, de biológiailag termékeny kapcsolatban sem.)"

Dicséretes empátia

A tanfolyamon mindenkinek megvan a maga traumatikus „háttéranyaga”, ami távolabb nem is állhatna a cukorhabos hollywoodi történetektől, bár ezek a mikrosztorik láthatatlanul fonják át, határozzák meg a diskurzust, és nem, vagy csak egy-egy félmondat erejéig válnak transzparenssé. Az önismereti tréningnek sem utolsó kurzus lényege ugyanis mégsem mi vagyunk, hanem a gyerek. A gyerek, akiről egy másik embernek le kell mondania, nyilván nem féktelen örömében. A társadalmi érzékenyítés akkor működik jól, ha nem szépelegve és kizárólag az érzelmekre hatva közelít a témájához, nem agyondesztillált, mégis nagyítót tart a lelkünkhöz. Saját létünk elviselhetetlen könnyűségét pedig pont annyira pakoljuk meg az áldozat súlyával, amennyire fontos, hogy megérthessük őt.

A tanfolyam vezetői maximálisan erre törekedtek: dicséretes empátiával, de nem kezelhetetlen bűntudatot ébresztve szembesítettek bennünket olyan sorslehetőségekkel, mint a mélyszegénység, a hajléktalanság, a börtön, a szerhasználat, a prostitúció, az időnek előtte elgyötört ember, aki fölött összezárul a közmegvetés mocsara, holott biztosan nem arról álmodozott pici korában, hogy örökbe adja a gyerekét. S miközben egyesek talán most veszik először őt emberszámba, éledezik a nyugtalanság is bennünk: mi lesz, ha majd a múltja a gyerek után szól, ha visszaköveteli őt? Van olyan, aki ettől egy percet sem fél?

A tanfolyam diverzív elemekből áll össze. Kevés frontális munka, sok interaktivitás, drámajátékok, csoportmunkák, motiváló, vagy épp vitára serkentő kisfilmek, helyzetgyakorlatok, hosszú dialógusok, tapogatózó kérdésfolyamok, mindeközben a levegőben lappangó szorongás és leheletfinoman alakuló bizonyosság. Elidegenítő távolságtartások, letaglózó érzelmi bevonódások sűrű váltakozása. A hosszabb előadások alatt szemünkre ereszkedő hártya, fejünkben kavargó köd: emészteni próbálunk. Az asztalon mindig vár ránk egy nagy halom pogácsa, csokis keksz, mézeskalács, ménkű sok kávé és üdítő, ők igyekeznek könnyíteni a súlyokon. Az ebéd elfogyasztása is repetitív üzemmódban zakatol: szombatonként a Teleki téri piacra zarándokolunk a férjemmel bablevest enni, vasárnapi menünk a közeli török büfé falafelje.

Furcsa félálmok

A legnehezebb nekünk: két dolog. Az egyik – hogy egy szép régi tanárközhely emlegetésére ragadtassam magam – egyéni szociális probléma. A kötődési mintákról van szó, ami a múlttal való számvetésre késztet, de a jövőre is kihat, s amivel mindkettőnknek akad még lelki munkája. (Talán ismerik: a szakirodalom biztonságos, elkerülő, ambivalens és zavart kötődési típusokat ismer). A másik az egészségügyi lista, ahol el kell dönteni, az ember elfogad-e halláskárosult, gyengénlátó, mozgáskorlátozott, alkoholszindrómás, drogfogyasztótól, nemi betegtől, pszichiátriai betegtől született gyereket – a sort hosszan folytathatnám –, vagy nem.

Maga a pokol. Honnan tudhatom előre, mire vagyok képes, és mi van túl a tűréshatáron? A vér szerinti szülők sem tudják.

Ez nem egy totószelvény, nem a francos Tinder. Hova tegyem az igent? Biztos, hogy elviselem, ha az élet igazolja a félelmeket? És melyik rubrikában ikszeljem be azt a könyörtelen szócskát, hogy kizárt? Lehet, hogy egy elhamarkodott döntéssel éppen ŐT rekesztem kívül az ajtómon. És egyáltalán: hogy jövök én ahhoz, hogy gyerekeket ikszeljek ki a normális élet reményéből?

Aluszékony fajta vagyok, de a tanfolyam körüli éjszakák-reggelek furcsa félálomban telnek. Forgolódok, rosszul alszom, hajnali négykor ébredek fel, és csak bambulok a sötétségben. Sajátságossá válik az idő természete, mintha elveszteném kezemről az órát, ahogy Cseh Tamás énekelte. Két hét telik el a két időpont között, s a napokat nem annyira órák, mint inkább ciklikusan visszatérő gondolatok tagolják. A karanténban töltött időszak hasonlított ehhez. Itt is, mint akkor: várom is, nem is a végét. Félek attól, hogy mit fogok gondolni, amikor a pszichológus utoljára áll fel a székéből.

Menni kell

A végére megszáll a nyugalom, és az önmagunkba vetett, erősödő hit. Sok – részben belső - kérdésünkre kapunk választ, de a téma köré csavarodó kérdőjelek is szaporodnak.

A tanfolyam szembesít, tükröt tart és mankót kínál, számon kér valamiféle családi ethoszt, amit a rendszer, és ennyiben a méltatlankodás jogos, a vér szerinti szülőkkel nem tesz meg, csak végső esetben.

Ezenkívül mellbe vág, megrugdos, gyomorszájon csap, de mindezt biztosan és egyértelműen hasznos szándékkal teszi (bármily furcsán is hangzik a fülemben, hogy pozitív értelemben használok veréssel kapcsolatos metaforákat). És a nehézségek hangsúlyozása mellett azért hallunk bíztató, támogató szavakat, láthatunk mozgóképeket, interjúrészleteket, dokumentumfilmeket is, amik egybehangzóan állítják, hogy amire készülünk, bonyolult dolog ugyan, de életünk legszebb és legfontosabb kapcsolatává válik.

Aki adoptálási folyamatban gondolkodik, ne hallgasson a lusta, kényelmes, elkerülő énrészére, akkor se, ha a törvény megengedi. Gyűjtsön lelkierőt, és jelentkezzen mindenképp. Ne legyen kudarccal végződő örökbefogadás.

És kik azok a hírességek, akik örökbe fogadtak?