2007-ben egy interjúból derült ki, hogy Az utolsó tangó Párizsban című 1972-es film forgatásán az akkor 19 éves Maria Schneidert komoly trauma érte, a rendező, Bernardo Bertolucci és a főszereplő Marlon Brando ugyanis nem avatták be a fiatal színésznőt abba, hogy egy erőszakos jelenet résztvevőjének szánják. Schneidert egész életére megnyomorította az érzéketlen bánásmód, és azóta, főleg a Harvey Weinstein-ügy kapcsán, számos hasonló esetre derült fény. Salma Hayek elmesélte, hogy Weinstein több szexjelenetet követelt a Fridába, és a színésznőt gyakorlatilag kényszerítette dramaturgiai értelemben teljesen felesleges meztelen jelenetek eljátszására. Hayek a felvételek előtt hányingerrel küszködött, és folyamatos sírógörcsöket kapott. Még Nicole Kidman is panaszkodott, hogy bár szerette rendezője, Jean-Marc Vallée munkamódszerét, a Hatalmas kis hazugságok erőszakos szekvenciái után mégis megalázottnak és dühösnek érezte magát.

Teljesen természetes, hogy akciójelenetet vagy táncfilmet forgató rendezők hivatásos harcművészt vagy táncost szerződtetnek a produkcióhoz: profi szakember koreografálja meg a helyzeteket, instruálja, testileg-lelkileg felkészíti a színészeket. Jogos a kérdés: miért ne segíthetne valaki a gyakran kellemetlen kötelességnek tűnő szexjelenetek felvétele közben is? Ita O’Brien intimitás-koordinátort erre a felismerésre építve egyre gyakrabban alkalmazzák a filmiparban.

O’Brien korábban színészként, táncosként, majd rendezőként dolgozott, így pontosan ismeri a művészvilágot, és tisztában van a visszaélések természetével. 2014-től foglalkozik intimitás-koordinációval, részt vett például a Netflixes Sex Education és az HBO-s Watchmen sorozatok munkálataiban. O’Brien a forgatásokon szorosan együttműködik a színészekkel, és az intim jelenetek felvétele során folyamatosan biztonságban tartja őket. Segít nekik felismerni, hogy mikor érzik magukat kényelmesen, arra bíztatja őket, hogy bátran mondjanak nemet, ha úgy érzik, túl sokat kérnek tőlük, és pontról pontra átbeszéli velük a jeleneteket.

Munkájának alapját a személyiség védelme jelenti. Fontosnak tartja, hogy a színészek tisztában legyenek azzal, mire számíthatnak, és megértsék, nem kell saját tapasztalataikra támaszkodniuk egy szerep hiteles megformálása kedvéért. Korábban gyakran előfordult, hogy a rendező – aki sokszor maga is irult-pirult a helyzet miatt – inkább elküldte a szexjelenetre készülő színészeket azzal: dolgozzák ki maguknak a helyzetet, aztán jöjjenek vissza, és játsszák el a kamera előtt. De ahogy két ember magára marad, a dolog már nem működik professzionálisan, hisz így kiszolgáltatottá, sebezhetővé válnak. Ez a legjobb esetben is kínos félreértésekkel jár, rosszabb esetben pedig fizikai, érzelmi vagy pszichológiai traumákhoz vezethet.

O’Brien intimitás-workshopokat tart, hogy mindenki megismerje azokat a gyakorlatokat, amelyek segítségével a szexjelenetek felvétele hatékonyabbá válik, és bármikor megismételhető. A műhelymunkát mindig egy csoportos megbeszéléssel indítja, ahol segít tisztázni a „veszélyes zónákat”: ezeken lehetőség szerint az egész stáb részt vesz. Ezt követően a színészekkel különböző mozgásgyakorlatokat végeztet – például állatok párzási rituáléit kell megfigyelniük és utánozniuk. Harmadik lépcsőben kezdenek el foglalkozni a leforgatandó jelenettel. A gyakorlatok során a színészek megtanulják, hogyan távolítsák el magukat az eljátszott figurától, és hogyan dolgozzanak tudatosan egy intim szituációban. O’Brien munkája a produkció minden részén áthalad: konzultál a sminkesekkel, az orvosokkal, az operatőrökkel, azon munkálkodik, hogy a szereplők teljes biztonságban érezzék magukat, és nyugodt légkör vegye őket körül.

O’Brien és a színészek munkáját tárgyi kellékek is segítik. A nők viselhetnek mesterséges szőrzetet vagy mellbimbótakarót, hússzínű fehérneműt, olajat vagy spray-t, hogy izzadtabbnak tűnjenek. A vizuális effektek is jó baráttá válnak: Lars von Trier A nimfomániás című filmjében például a szereplők arca CGI használatával pornószínészek testére került, így nem kellett lemeztelenedniük a szerep kedvéért.

O’Brien reménykedik benne, hogy 5 év múlva már bele sem fognak egy produkció forgatásába intimitás-koordinátor nélkül. Hangsúlyozza, hogy szükség van a konszenzusra, a nyílt párbeszédre és az átláthatóságra: a résztvevőknek meg kell beszélniük egymással, milyen érintés fér még bele, és mi az, ami túlmegy egy határon. A cél az, hogy az irányelvek elsajátítása biztonságos közös munkához vezessen, ami persze nem zárja ki az izgalmas és szenvedélyes – de fiktív – szexuális kapcsolat érzékeltetését a filmvásznon.

Ideje leszámoni ezekkel a szexszel kapcsolatos tévhitekkel is: