Az abortuszom volt életem legpozitívabb élménye az egészségügyben

Borítókép: Az abortuszom volt életem legpozitívabb élménye az egészségügyben Forrás: Wikimedia Commons
Pontosan tudom, hogy ez egy sokkoló állítás, mégsem hatásvadász célzattal írtam le. Maga a felismerés is sokkoló volt. A kanadai Amy számol be tapasztalatairól.

Egy abortusz a legjobb esetben is traumatikus élmény. Ezt szajkózzák nekünk egész életünkben és ezt is várjuk tőle. Szégyenre számítunk, fájdalomra, költséges és elhúzódó küzdelemre. Arra, hogy korlátokba ütközünk, időbeosztási nehézségekbe, ítélkezésbe, pánik és kiszolgáltatottság érzése lesz úrrá rajtunk.

Nem sokan számolnak be persze az abortuszukról, de ha mégis, valami ilyesmi derül ki belőlük. És pontosan ezek az érzések (vagy a tőlük való félelem) fogott el, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok.

Amióta csak tisztában voltam a szex lehetséges következményeivel, tudtam, hogy amennyiben teherbe esem, az abortuszt fogom választani. Kisvárosban nőttem fel, katolikus iskolába jártam. Egész más nézeteket tanultam, mint amiket később választottam. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért. Lázadó vagyok, nem szívesen ismerem el a tekintélyt, főképp, ha a vallás is szerepet játszik benne. Ezen felül valahogy egyértelműnek tűnt, hogy nekem kell meghoznom azokat a döntéseket, amelyek csak engem érintenek. Ahogy idősebb lettem, egyre kevésbé voltak kétségeim. Pontosan tudtam, mit akarok, és nem adódott olyan helyzet, amiben beszélgethettem volna bárkivel feltételes módban. Ha házasok lennénk, ha több pénzünk lenne, ha biztos egzisztenciánk lenne, ha a kapcsolat stabil lenne. Nekem nem való gyerek. Nincs olyan, hogy ha.

A görcsök vezettek rá, hogy terhes vagyok, nem is az, hogy késett a menstruációm.

Mindig fájdalommentes volt a vérzésem. Épp egy barátommal söröztem, amikor fura görcshullámokat éreztem a medencémben. Nehéz elhinni, de azonnal tudtam. Olyan idegen volt az érzés, hogy biztos voltam benne, hogy terhes vagyok. Annyira rettegtem a terhességtől egész életemben, annyit paráztam ettől kábé minden második hónapban (még akkor is, amikor olyan férfival voltam, aki vazektómián esett át). Pár nappal később csináltam egy terhességi tesztet, amit azonnal a szemétbe dobtam, amikor megjelent rajta a “terhes” szó.

Úgy éreztem, a testem elárult. Erről nem volt szó.

kórház,abortusz
Forrás: Wikimedia Commons

Kanadában a művi terhességmegszakítást támogatja a tébé. A tablettásat nem. (Ez azóta, amióta én átestem rajta, megváltozott.) Nagyobb városokban azonnal el is érhető az államilag finanszírozott ellátás. Végigjártam a vizsgálati protokollt, válaszoltam a nővérek, az ultrahangos szakorvos, a gyógyszerész kérdéseire. Végül behívtak egy elfüggönyözött szobába, ahol egy orvos fogadott, legalább olyan jóképű volt, mintha egy kórházsorozatból lépett volna ki. Műtősruhát viselt és barátságos (de nem elismerő) mosolyt. Mélyeket lélegeztem, próbáltam nyugodt, de kitartó maradni.

– Miért gondolja, hogy terhes? – kérdezte a doki.

– Csináltam tesztet.

Azt mondta, hogy az ő tesztjéből is ez derült ki.

– Gondolkozott már rajta, hogy mit szeretne tenni?

– Be szeretnék venni egy abortusztablettát. Nem tudom, hogy kell ezt mondani.

Bólintott és azt mondta, ez is egy lehetőség, de ultrahangot kell csináltatnom, hogy megállapítsuk a terhesség előrehaladottságát (legkésőbb kilenchetesen lehet bevenni), mielőtt a helyi klinikán megkapja az ember a gyógyszert.

– Mennyi időbe telhet mindez?

– Három napba.

– Tényleg?

Bólintott.

– Van még kérdése? – tette keresztbe a lábát. Nyugodt volt, éreztette velem, hogy figyel rám, jelen van, nem sietünk sehova.

Az ultrahangra két nappal később került sor. A technikus nem gratulált nekem és nem is beszélt velem leereszkedően.

– Biztos, hogy ezt akarja? – tette fel a kérdést a nővér, de csak egyetlenegyszer. Nem próbált lebeszélni róla. Inkább úgy hangzott a kérdése, mint ha meg akart volna győződni arról, hogy senki sem kényszerített bele a döntésbe.

Azt mondta, a hatodik hétben vagyok és megkérdezte, van-e biztosításom. Tájékoztatott a helyi (Yukon territóriumbeli) biztosítás feltételeiről. Melegszívű volt, alapos és a nővéremre emlékeztetett. Húsz percen át magyarázta, hogy vegyem be a tablettát, ami valójában öt tabletta: az ember bevesz egyet (mifepriszton), majd 24-48 órával később a másik négyet (mizoprosztol) a nyelvére helyezi és várja, hogy feloldódjanak.

Bármikor elérhető leszek ezalatt – mondta a nővér. – Hívjon vagy sms-ezzen, amikor beveszi a tablettákat, ha bármi kérdése vagy aggálya van.

Ettől mondjuk kicsit úgy éreztem, mintha vakbélműtétet kellene végrehajtanom saját magamon.

Az évek során jó néhányszor jártam orvosnál, és többször előfordult, hogy nem igazán találtak semmit. Hat héten át fájt a hasam; két évig véreztem szex közben; szorongási rohamok gyötörtek; van egy rákosdaganat-szerű gütymüsz a többször leégett orromon, amely újra képződik valahányszor leszedem. Szívritmuszavarban is szenvedek, egyszer-egyszer ki is hagy a szívverésem. Ezt a diagnózist egy orvos állította fel, akinek aztán nem tudtam elolvasni a kézírását.

Az abortusz volt az egyetlen alkalom, amikor elmentem egy egészségügyi szakemberhez és úgy éreztem, meghallgatnak és része lehetek a folyamatnak. Egyenesen felvillanyozva éreztem magam ettől. Igen, ilyen érzés, amikor az embernek a kezébe adják a megfelelő eszközöket és rábízzák, hogy döntsön belátása szerint ebben a nagyon is személyes kérdésben. A hatékonyság és az érzés, hogy tiszteletben tartják a döntéseimet, volt az oka annak, hogy nem süllyedtem depresszióba.

Délután ötkor vettem be a mifeprisztont. Harminckilenc órával később bevettem a mizoprosztolt és lefeküdtem az ágyamba a gondosan előkészített (és a nővér által előírt) Netflixszel és egy halom fájdalomcsillapítóval. Három órával később azon kaptam magam, hogy csak a tétlenség miatt érzek lelkifurdalást, úgyhogy lementem vásárolni. Akkor kezdtem el vérezni, amikor a konzervek előtt álltam, és eszembe jutott, hogy az abortusztabletta nagy segítség a bántalmazó kapcsolatban élő nőknek, mert úgy tűnik, mintha vetélés lenne.

A vérzés négy napon át folytatódott, kábé mint egy erősebb menstruáció. Felpuffadva éreztem magam, de ettől eltekintve meglepően jól. Dolgoztam. Beszéltem a barátaimmal. Elmentem edzésre. Erősnek éreztem magam. Úgy éreztem, kezemben van az életem. Egész délutánokon át nem is gondoltam az abortuszra.

Az ötödik napon kicsit erősödtek a görcsök és egy fél szárított barack méretű szövetdarab távozott belőlem. Ekkor sms-t írtam a nővérnek.

Ez már a vége kell legyen

– válaszolta, és hozzátette, hogy vérvizsgálat megerősítheti az állítását. Három nappal később így is lett, és sms-ben küldte el az eredményt. Arra is emlékeztetett, hogy a klinika támogatást nyújt arra az esetre, ha érzelmileg nem lenne minden rendben, de rendben volt. Ami nem jelenti azt, hogy jól éreztem magam közben. Nem élveztem. Nem csinálnám újra minden héten. De könnyebbé tett egy szörnyű helyzetet. Nem érzek mást, csak hálát és csodálatot.

Tudom, a körülmények egyediek voltak. Nem minden nő van abban a helyzetben, mint én. Nem minden nő dönthet önállóan. És nem mindenki jut hozzá például receptre felírt ultrahanghoz Kanadában, ami lelassítja a folyamatot. A gyógyszer sem mindenhol hozzáférhető. Az én esetem a szabály kellene legyen, nem a kivétel.

Hírességek mesélnek a saját abortuszaikról: