A Leo Amici 2002 Alapítvány

Borítókép: A Leo Amici 2002 Alapítvány
Van egy hely Komlón, ahol drogosoknak segítenek lejönni a szerről. A Leo Amici Alapítvány.

Elszállva

Tudod, milyen, amikor teljesen üresnek érzed magad? Tudod, milyen, amikor senkit nem látsz magad körül, amikor úgy érzed, cserbenhagytad magad? És mindenki mást is. Amikor szinte légüres térbe kerülsz. Csak az anyag nyújt örömöt. Nagyot. Magányosat és végzeteset. Szálka Sarolta írása

Ne maradj magaddal, mert te voltál akkor is veled, mikor utoljára az anyagért nyúltál – az alapítványnál ez az egyik első szabály. Nem mozoghatsz egyedül, segítőtársak vesznek körül, akik hasonló fájdalmakon mentek át, és ott lesznek veled, amíg meg nem érzed, hogy a mai, csak a mai nap a fontos. Aki függő, annak minden erejével a jelenre kell koncentrálnia, arra, ami a mostban van. Mert csak az számít.

Egy nap a tanyán
A Leo Amici 2002 Alapítvány programvezető-helyettesével, Simicz Ferenccel egyeztettük látogatásunkat a komlói rehabilitációs intézetben. Kaptunk egy napot, hogy betekintsünk azoknak az életébe, akiknek a léte szinte teljesen kiüresedett, és egyetlen dologra összpontosult hosszú évek, évtizedek alatt.
Komló határában, a hegyoldalban, csodás környezetben működik a Leo Amici Alapítvány. Ezen a verőfényes délelőttön János, az egyik bentlakó fogad minket a kapuban. Telefonunkat kikapcsoljuk, mert itt senki nem használ mobilt. Az első fél órában még keressük a helyünket, mindannyian feszengünk egy kicsit, de a kávézás után rögtön feloldódunk, mert a fiúk bevesznek minket a reggeli éneklésbe. A Red Hot Chili Peppers, a Tankcsapda, Péterfy Bori számait dúdoljuk tízen egy szál gitár kíséretében.
Kőkemény szabályok szerint töltik napjaikat az önszántukból az intézetben élő, többnyire 35 éves kor alatti férfiak. 3 hónapig nem tarthatnak még a szüleikkel sem kapcsolatot, nem telefonálhatnak, nem olvashatnak újságot, nem hallgathatnak rádiót, nem nézhetnek tévét, nem netezhetnek. Az a feladatuk, hogy újra felépítsék önmagukat, hogy megtalálják az élet apró és értelmes dolgait. Reggel ébredjenek fel, keljenek ki az ágyból, mossanak fogat, csináljanak rendet – és legyen kedvük élni drog nélkül is. Ezek az első lépések.

Napirend szerint
A hét minden napja precíz beosztás szerint zajlik. Mindenkinek megvan a maga feladata, a közös étkezéseken a saját főztjüket eszik, ők tesznek rendet maguk után. Délelőttönként csoportterápia, délután, meghatározott napokon, színházterápia, máskor mozgásterápia segíti őket abban, hogy kialakítsák önmagukban azt a központot, azt az erőt, ahonnan bármikor meríthetnek. Mindennapos program a munkaterápia, melynek során – drogmentes és egészséges életmódot folytatva – új készségeket, mindenekelőtt felelősséget, figyelmet, kitartást és állhatatosságot sajátítanak el. Fő munkaterületük az állattartás és -gondozás, a kerti tevékenység, a műhelymunka. Az alapítvány terápiás módszerei között igen jelentős szerepet kapott a színház mint közösségfejlesztő eszköz.
Bár eleinte nehéz végigcsinálni a napi tevékenységeket, előbb-utóbb mindenki képes lesz újra megérezni, hogy szükség van rá, hogy igénylik a közelségét, számítanak rá és arra, amit csinál. A terápiák segítségével a bentlakók feltérképezik a múltjukat, kikutatják magukban, hogyan és miért nyúltak a droghoz, hogyan darálta be őket a szer. Megpróbálják megkeresni, hogyan változtassanak az életükön, hogyan irányítsák függőségüket. Megismerik önmagukat, megtanulják tagolni az érzelmi zűrzavart, megtanulják, hogy mi pocsék, mi meg nem az. Gyakorolják a bennük végbemenő folyamatok, hangulatváltozások kifejezését, próbálják elsajátítani azt az életrendet, amelyben az ember szembenéz a bajokkal, és nem nyomja el droggal – alkohollal, kokainnal, heroinnal vagy bármi egyébbel.
Mindegyik sors más és más. Az itteniek között van egyszerű munkásgyerek és van gazdag család fia: mindegy is, egyformán szétcsúszva kerültek be, egyedül, kétségbeesve és reménytelenül.


Rehabilitáció


János
Amióta az eszemet tudom, állandóan lázadtam minden ellen, mindig más akartam lenni, különlegesebb, mint a többiek. Ki akartam tűnni az átlagemberek közül, a gondolatától is irtóztam, hogy egy lakótelepen éljek üresen, és beleszürküljek a mindennapi melóba. Láttam, hogy mennyien menekülnek az ivásba, örültem, hogy én nem vagyok olyan. Viszont az anyag megtalált. Rákattantam, magabiztos voltam, szexuális potenciám az egekben járt, marha jól éreztem magam a bőrömben. Párhuzamosan a tripet, a füvet, a mákteát is nyomtam. Többször megpróbáltam, de semmiről nem tudtam igazán leszokni. Állandóan anyagoztam, akkor is, amikor szarul voltam, és akkor is, amikor jól éreztem magam. Ha leszokási céllal elhagytam a „klasszikus drogot”, jött a gyógyszer. Meg voltam győződve róla, hogy velem nem történhet semmi rossz: mások túllövik magukat, én tuti, hogy nem. Elvesztettem a realitásérzékemet. Élveztem a hatást, a feldobottságot. Ami persze addig tartott, amíg az anyag dolgozott bennem.
Magamtól nem jöttem volna ide soha, végül valakinek a rábeszélésére emeltem fel
a telefont. Először csak járni tanultam újra, lépegetni, mozogni, enni, aludni. Nem mehettem egyedül sehova. Ez volt a legnehezebb. Egy anyagos egyedül nincs jó társaságban, mert azzal van, akivel utoljára anyagozott.
Sokat beszéltem olyanokkal, akiknek láthatóan sikerült, és egy idő után már nem akartam innen elmenekülni. Kezdtem úgy érezni, ha nekik bejött ez a terápia, nekem miért ne jönne? Korábban voltam már máshol rehabon, de azt otthagytam. Itt nemsokára letelik az egy év, és szeretném végigcsinálni a félutas programot is. Kiköltözöm egy házba, ahol a társaimmal vagyok, dolgozni fogok. Az már szabadabb formája a rehabilitációnak, ide-oda járunk, szórakozunk, lehet már barátnőm, visszatérhetek az életbe – de normi soha nem leszek!

Balázs segítő, egykori bentlakó
18 évesen kezdtem az anyagozást, harminc voltam, mikor ide kerültem. Éveken át jártam különböző orvosokhoz, próbáltam megfejteni, hogy miért kell nekem szert használni. Voltam addiktológusnál, pszichológusnál, sok mindenben segítettek, de a szerhasználatról nem tudtak lehozni. Egy pesti kezelőhelyen találkoztam először komlói emberekkel, többek között az egyik díleremmel, aki akkorra már leállt.
Sok bajom lett a szerhasználatból. Mindig igyekeztem fenntartani egy bizonyos látszatot a külvilág előtt, mindig volt párkapcsolatom, autóm, munkám – no persze mindet sűrűn kellett váltogatni. Egyik évben szeptember elsején elhatároztam, hogy befejezem. Maradt még valamennyi anyagom, és nem bírtam ki. Meg is lett az eredménye: bekerültem a kórházba, mert kicsit sok volt. Naivan azt gondoltam: soha többet nem fogok anyagozni, lezárom, kiszállok, képes vagyok rá. Közben tele voltam gyógyszerrel, aludnom kellett volna, de nem ment. Éreztem, hogy nem tudom abbahagyni. Nem megy. Akkor feladtam, megkértem egy kórházi dolgozót, hogy hívjuk fel a komlói intézetet. Nem akartak felvenni, mert jó testi állapotban voltam, összeszedetten beszéltem. Na, akkor kiborultam, elkezdtem üvölteni, hogy hagynának meghalni és hasonlók – és felvettek. 13 hónapot voltam itt kezelésben. Nagyon akartam, bizonyítottam. A terápia leteltével munkát kellett keresnem, bekerültem a félutas szolgáltatásba, amely akkor még Budapesten volt, felépülő közösségben, és meg tudtuk beszélni a stresszhelyzeteket. A Mozgássérültek Állami Intézetében lettem ápoló, másfél év után zeneterápiás műhelyt kezdtem tartani. De visszajárogattam, és megkérdeztem a programvezetőt, nem alkalmaznának-e a Leo Amicinél. Így lettem egy évre gyakornok, majd amikor kilépett a zene- és színházterápiás foglalkozásokat tartó szakember, átvettem. Közben elvégeztem a szociális munkás szakot az ELTE-n, a mozgásterápiákról írtam a szakdolgozatom. Jelenleg a mesterképzésben veszek részt. Terveim szerint utána pszichológiát tanulok, és a legnagyobb célom, hogy profi mozgásterapeuta legyek.

Szerző: Szálka Sarolta, fotó: europress, Leo Amici alapítvány
Megjelent: 2009. január, Psziché rovat. Minden jog fenntartva.