"A szerelem őket elcsábította, engem pedig pont ez tartott itthon" – interjú Polgár Judittal

Borítókép: "A szerelem őket elcsábította, engem pedig pont ez tartott itthon" – interjú Polgár Judittal Forrás: Polgár Judit Sakk Alapítvány
Polgár Judit minden idők egyik legeredményesebb sakkozója. Rendhagyó neveltetése, gyerekkori üstökösszerű berobbanása és elképesztő sikerei a mai napig legendássá teszik őt akkor is, ha az élsportot már rég elengedte.

Reggel nyolc óra negyvenkor nyomok rá a Skype hívógombjára. Judit azonnal felveszi. A háttérben jellegzetes szállodai szoba, még a bőrönd is látszik a sarokban.

Kicsit szokatlan időpont egy interjúhoz, nem?

De igen, általában én se szoktam ennyire korán interjút adni, ma viszont már két beszélgetésen is túl vagyok. Ez egy ilyen nap. Épp Amszterdamban ülök egy hotelszobában, kezdődik a munka, nemsokára már egy cégnek tartok előadást.

Mindeközben, ha jól tudom, gőzerővel készülsz az október 8-i Világsakkfesztiválra. Mi mindenből áll össze a szervezés?

Nagyon sokrétű tevékenység a Világsakkfesztivál előkészítése. Az idei téma a Nők a sakkban – nők a tudományban, ennek kapcsán elsősorban azon agyalunk mi, sakkvezetők és cégvezetők egyaránt, hogy milyen gondolkodásmódot, hitet, önbizalmat tudunk nyújtani a fiatal lányoknak. Igyekszem összehozni a megfelelő embereket, tartom a kapcsolatot az előadókkal, ezen kívül szervezzük a sakkeseményeket, a sakk-kávézót, az oktatási programokat. Azon dolgozunk mindannyian, hogy a fesztivál minél jobb, minél érdekesebb legyen.

Forrás: Polgár Judit Sakk Alapítvány

A téma: nők a sakkban. Jó néhány írót ismerek, akiket kifejezetten zavar a „női író” titulus, hiszen a férfi előtagot sem szokás kitenni. A sakkéletben is hasonló a helyzet?

Ezek olyan sztereotípiák, amiket sok esetben sajnos mi, nők is megerősítünk puszta megszokásból, és persze anélkül, hogy feltűnne. A versenysakkban egy kialakult rend uralkodik, és ezt csak akkor lehetne megváltoztatni, ha az illetékesek nagyon komolyan újragondolnák. Sok ember egyébként egyáltalán nem vágyik megkülönböztetésre. Véleményem szerint a lényeg igazából az, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indulhasson el, a nemétől függetlenül. Ha a szülők ugyanúgy kezelik a lányokat, mint a fiúkat, akkor a társadalomnak előbb-utóbb igazodnia kell ahhoz, hogy gyerekekről beszélünk, nem pedig kislányokról és kisfiúkról. Gyerekekről, akik érvényesülni akarnak, akik szeretnének boldogok lenni, és meg akarják találni, mi az, amiben igazán jók. A szülőknek pedig az a feladatuk, hogy ebben segítsék őket.

Az már más kérdés, hogy miben és hogyan tegyék ezt…

Gyakran mondogatom, hogy támogassák a gyereket, bízzanak benne, de ne különböztessék meg csak azért, mert fiúnak vagy lánynak születtek. A sakkban nemcsak a szülők, de sokszor az edzők és a tanárok is korlátozzák a nőket. Egy gyerekről hétévesen még nem lehet eldönteni, hogy világbajnok lesz-e, csak annyi látszik, hogy milyen háttere, tehetsége, lehetősége van. Érdeklődő-e vagy sem, bosszantja-e, ha kikap, sokat sakkozik vagy hamar elveszíti az érdeklődését, támogatóak-e a szülei vagy nem. Nos, ha egy edző ígéretes fiút lát, valami olyasmit mond, hogy te lehetsz az új Magnus Carlsen. A lány ellenben csak annyit hall tőle, hogy te akár megnyerheted a női világbajnokságot is. És ezt az edzők ráadásul inspiráló szándékkal, színtiszta jóindulatból mondják.

Azért te ezeket a hagyományos női kereteket alaposan szétfeszítetted.

Igen, csak sajnos így is sokan mondják, hogy jó, jó, de te kivétel vagy, és a kivétel erősíti a szabályt. Ezzel a közhellyel a sikereimet mindig meg lehet magyarázni, de ettől függetlenül optimista vagyok: szerintem a dolgok változnak, csak a malmok őrölnek lassan.

Adja magát a kérdés: mit gondolsz a meetoo-mozgalomról?

Követtem, amikor elindult, de mostanában lemaradtam, nem feltétlenül vagyok tehát hiteles véleményező. Nyilván kényes témáról van szó, amelyben az újságíróknak kivételesen nagy a felelőssége. Sokan nem eléggé óvatosak, és mire valakinek a véleménye eljut a médián keresztül a közönség elé, már alaposan ki is forgatták. Vannak persze a mozgalomnak abszolút jogos felvetései, amiket valóban hímes tojásként kell kezelni, de sajnos bizonyos dolgok a visszájára fordultak.

Forrás: Polgár Judit Sakk Alapítvány

Még manapság sem mindenkinek egyértelmű, hogy egy gyereknél sokkal többet lehet elérni jutalmazással, mint büntetésekkel. Ti abban a korban részesültetek dicséretre alapuló nevelésben, amikor sokkal kevésbé volt divatos.

A nevelés nagyon nehéz dolog, sok kihívása és sok rétege van. Az ember azt hiszi, hogy ért hozzá, de ez gyakran súlyos tévedés. Próbálkozunk persze, mindenki csupa jót akar, de a döntéseinket általában meghatározza, mit hoztunk otthonról, mennyit tudunk a gyerekre áldozni az időnkből, és hogy milyen szakértelemmel rendelkezünk. Nekem apukám és anyukám is tanár volt, akik meg voltak győződve róla, hogy tudják, mit lehet kihozni egy gyerekből. Ezért is lettünk magántanulók. Apu mindig azt mondta, a gyerekkel először meg kell szerettetni egy tevékenységet, utána pedig a fejlődéshez folyamatosan szükséges bíztatni, dicsérni.

Nem zavart, hogy az apukád a menedzsered is volt egyben?

De, néha igen. Az se mindig jó, ha az ember szülő is, meg tanár is, meg menedzser is. A napok különböző blokkokra tagolódtak, reggel apa volt, délben edző, este menedzser. Eléggé összefolytak ezek a dolgok a fejünkben.

Te osztod az ő nevelési elvét?

Igen. De hogy a gyereknek mi a fontos, az ötös osztályzat, az osztályba való beilleszkedés, a csoportmunka vagy az egyetem, amit kinézett magának: nekem ezek a kérdések másodlagosak. Fontos, hogy célokat tűzzön ki, hogy érje el, amit szeretne, hogy legyen értékrendje, kitartása, ha megígér valamit, csinálja meg időre, viselje el, ha bírálják, tanuljon meg emberi hangon kritizálni, és így tovább. De abba nem tudok beleszólni, hogy milyen társaságban mozog, vagy hogy milyen tanárai vannak, csak arra adhatok mintát, hogyan kezelje a problémákat.

Olvastam valahol, hogy amikor kicsik voltak, megfordult a fejedben, hogy ők is magántanulók lesznek. Eszerint nem így történt.

Nem, ők járnak iskolába. Ettől függetlenül az életre és az érvényesülésre sajnos még mindig nem az iskola készít fel.

Sakkozni tudnak?

Igen. Óvodában kezdték el, utána a suliban jártak sakkra, játszottak néhány versenyen is, de jóval hamarabb abbahagyták, mint én. (nevet)

És milyen a te kapcsolatod a sakkal, amióta 2014-ben visszavonultál? Előfordul még, hogy játszol a barátaiddal, vagy nagy ívben elkerülöd a táblát, ahogy sok egykori úszóbajnok a medencét?

A sakk más, mint az úszás, nagyon szociális sport. Míg számos sportágban fizikailag távol vagy az ellenféltől, sakkozás közben például nagyon jókat lehet beszélgetni. Mégsem szoktam játszani még a barátaimmal sem. De azért a sakk környezetében benne vagyok, szakkommentálok, valamennyire követem a versenyeket is, szóval a sportág igazából már csak nézőként érdekel.

Zsuzsa és Zsófi is külföldön él. Hármótok közül egyedül te maradtál itthon.

Ennek nagyon egyszerű oka van. A szerelem őket elcsábította, engem pedig pont ez tartott itthon. A mi életünkben nem voltak olyan gyökerek, mint például a gyerekkori, iskolai barátságok. Az állandó utazás az életünk természetes része volt kicsi korunktól kezdve, így benne volt a pakliban, hogy nem maradunk Magyarországon. Mind a hárman nyitottak voltunk a világra, úgy álltunk hozzá, hogy alakul, ahogy alakulnia kell. Hála istennek az interneten keresztül folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, ami nyilván nem a legideálisabb forma, de még mindig jobb, mintha egyáltalán nem lennék jóban, és itthon, személyesen nem találkoznánk.

Galériánkban menő szettek sakktábla-mintával!