Borítókép: A néni vert át engem, vagy én voltam a szemét? Forrás: pixabay.com/Francesco Nigro

A néni vert át engem, vagy én voltam a szemét?

Évekkel ezelőtt történt, mégsem tudom objektív módon megítélni a mai napig sem, hiszen közvetlen közelről érintett voltam. Átvertek, vagy én vagyok a haszonleső dög? Ez itt a kérdés.

Klaudia néni a volt férjem távoli rokona volt. A válásom után is össze-összejártunk, annak ellenére, hogy sokak szemében nem számított túl szeretetreméltónak. Magas, büszke tartású nő volt sértődékeny természettel, arisztokratikus manírokkal, a hangjában örökös álszent mézesmázzal. Gyereke nem született, csak egy unokahúga volt, aki fütyült rá. Engem valamiért kedvelt, mivel alkalmazkodó, konfliktuskerülő, kedvesnek tartott ember vagyok, szívesen segítettem neki ebben-abban, ha néha megkért rá.

Egy napon Klaudia néni kórházba került. Engem hívott fel, én jártam be hozzá ellátni, s miután hazakerült, hetente többször felugrottam tágas lakásába, bevásároltam neki, társalkodtam vele, fogadtam a kirendelt nővéreket.

Klaudia néni egyre magától értetődőbbnek tartotta a segítségemet. Mintha legalábbis a lánya lennék, akinek kötelessége őt ellátni. Ha késtem, ha nemet mondtam néha, pofákat vágott, megjegyzéseket tett. Én meg? Hülye voltam, kerültem az összeütközést, szó nélkül segítettem neki továbbra is. A lányom tízéves volt akkor, utólag úgy látom, vele kellett volna lennem inkább. Ehelyett folyton istápoltam Klaudia nénit, mert féltem neki nemet mondani.

A néni egyre gyengült, betegeskedett, egyre többet volt kórházban, és egy szép napon lágy hangon közölte velem: úgy döntött, kihagyja az unokahúgát az örökségből. Évek óta nem látta, a nő a telefont sem emeli fel, egyszerűen nem érdemli meg a lakást. Legyen inkább a lányomé.

Mit tagadjam, megörültem a lehetőségnek. Klaudia néni egy ügyvéddel is felvette a kapcsolatot, és minden egyes nap elmondta, mennyire boldog, hogy a lányomé lesz a lakás ahelyett az önző asszony helyett. Aztán egy idő után mégis halogatni kezdte a dolgot. Ma nem jó, mert rosszul érzi magát. Holnap az ügyvéd nem ér rá. Satöbbi. Végül mégis rávette magát, és kitűzte az aláírás időpontját egy hétfő délelőttre.

Valószínű, hogy a hétvégén mégis megkereste az unokahúgát valahogy. De az is lehet, hogy a nő fogott szimatot, és jelent meg a színen az utolsó pillanatban. Klaudia néni vasárnap este felhívott, és elhaló hangon közölte, ő megálmodta, hogy mégsem szabad a lakást a lányomra íratni. Még csak azt sem mondta, hogy sajnálom. Az álmok nem hazudnak, a vér az első, marad tehát az unokahúg.

Komoly csalódás volt. Szégyelltem is magam emiatt, de mivel a lányom máshonnan nem számíthatott lakásra, úgy éreztem, fel lettem használva, át lettem verve. Ezután is bejártam a kórházba a nénihez, de nem tagadom, jóval ritkábban. Már nem tudtam szívből édelegni vele. A személyzet egy idő után ferde szemmel nézett rám, Klaudia néni ugyanis mindenkinek elpanaszolta, hogy én, az önző dög, csak addig jártam be hozzá, amíg hasznot reméltem a látogatásokból.

Így történt. A néni hamarosan meghalt, az unokahúg vitte a lakást. Én pedig azóta sem tudom, mit gondoljak magamról. Tényleg haszonleső lennék? Nem azért kezdtem segíteni, hogy nyerjek vele, a lakásügyet Klaudia néni csak később fundálta ki. És szerintem azért tette, hogy manipulálja vele a nemtörődöm unokahúgot, aki engem nyilvánvalóan szintén egy pénzsóvár perszónának tart.

Nem tudom. Mindenesetre ez az emlék még most, évekkel később is szúr, mint a tövis, ami belecsúszott a nadrágszárba.

Galériánkban szépségtippeket szerezhettek egy nagynénitől!