Egyre több könyv, cikk és televíziós sorozat akarja elhitetni velünk, hogy a testük áruba bocsátását egyes nők számára még örömet is okoz. Az utóbbi években növekvő népszerűségnek örvend az olyanfajta érvelés, ami a prostitúciót problémamentes jelenségnek, két egyenrangú fél korrekt üzleti tranzakciójának, magánügyének mutatja be. Az emberi méltóságról és az intim szféráról való „önkéntes” lemondás időnként még a női jog szabadságjog (!) álruháját is felölti.

A prostituált élvezi az élet napos oldalát, sikkes ruhákban-cipőkben jár, pezsgőt iszik, utazgat és kulturált, udvarias kliensekkel tölti kellemesen az idejét? Akár, mint a Micsoda nő! című filmben, még a nagy Ő is rátalálhat egy jóképű üzletember személyében? Mindjárt sötétebb lesz a kép, ha elszakadunk a sztereotípiáktól és megnézzük, hogy a nők (és kisebb arányban férfiak, akik szintén férfiakat szolgálnak ki) többsége mikor, és hogyan kerül be a prostitúcióba.

Kezdjük ott, hogy általában nem felnőttként hoznak erről egy informált, tudatos és jól átgondolt döntést, hanem túlnyomó részüket gyerekként rántja magával a szexipar. Különböző kutatások az Egyesült Államokban a prostitúcióba kerülés átlagos időpontját 12 és 14 éves kor között állapították meg. Magyarországon sem jobb a helyzet: ahogyan a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány honlapján olvashatjuk, nálunk is komoly probléma a gyermekprostitúció (jogilag 18 éves kor alatt számít annak), amely jellemzően a mélyszegény háttérből származó, gyermekotthonokban és nevelőszülőknél élő, traumatizált fiatalokat érinti. Észak-magyarországi roma prostituáltak beszámolóiból gyakran kiderül, hogy ők már abban szocializálódtak, hogy ez az út áll előttük, hiszen a férfi családtagok generációk óta eladják a nőket.

A nyolcvanas évek óta evidencia a terepmunkák alapján készült szakirodalomban (ezeket Monica Ulibari összegezte a Violence & Victims folyóiratban), hogy a prostituáltak nagy része (kutatástól függően 55 és 90 százalék közti az arány!) gyermekkori szexuális abúzus áldozata. Izrael, az Egyesült Államok, Kanada, Dél-Afrikai köztársaság, Csehország, India stb. – akárhol vizsgálódtak a szakemberek, ugyanez a tendencia rajzolódott ki. A magyar Névtelen Utak Alapítvány a saját pártfogoltjai körében 80 százalékra teszi ezt az arányt. A gyerek a korai, rendszeres bántalmazás révén elsajátítja a meggyőződést, hogy nem rendelkezhet szabadon a teste fölött, az nem az ő tulajdona, hanem más által szabadon használható, és ha ellenkezni próbál, még súlyosabb sérüléseket szerezhet. Sehol nem lát kiutat, nem tud hova fordulni segítségért, a rendőrség pedig – hiába gyerek! – bűnözőnek tekinti.

A rossz anyagi körülmények közt élő, instabil családi hátterű fiatal lányokra tudatosan vadásznak a futtatók, és gyakran az ún. „loverboy” módszerrel csalják őket a prostitúcióba. Ez azt jelenti, hogy a strici magát udvarlónak adja ki, szerelmet, párkapcsolatot színlel, az sem ritka, hogy a lányt feleségül veszi. (Az utóbbi már csak azért is praktikus, mert a 18 éven aluli lány így nagykorúsítható, és kikerül a gyermekvédelem hatásköre alól!) Ezután előhozakodik azzal, hogy komoly adóssága van és anyagi segítségre szorul, vagy pedig azzal, hogy a közös jövőjük érdekében van szükségük pénzre. A lány elhiszi, hogy ez csak átmeneti, és ellenérzéseit legyűrve rászánja magát a prostitúcióra. Pénzt viszont alig lát, helyette inkább egyre több erőszakot él át a futtatójától, és a kliensek jelentős részétől is. Ahogyan Dés Fanni szociális munkás a Fordulat folyóiratban zürichi tanulmányútjai alapján beszámol, a legtöbb prostituáltnak tervei vannak, például saját ingatlan, saját vállalkozás indítása, ezek azonban szinte soha nem valósulnak meg, a pénzt a partner-futtató rendre feléli.

A futtatókat azokban az országokban sem sikerült kiiktatni, ahol többek közt e célra hivatkozva tették legálissá és államilag szabályozottá a „szexmunkának” átkeresztelt prostitúciót. Például Munk Veronika Kéjutca című könyvéből kiderül, hogy az általa vizsgált (németországi) környezetben függetlenül dolgozó „üzletasszony” szinte alig van: emlékezetes annak a prostituáltnak a története, aki miután nagy nehezen megszabadul az erőszakos futtatójától, magától jelentkezik egy másiknál, hogy neki akar dolgozni.

A prostitúció ugyanis nem csak nemi betegségeket és fizikai sérüléseket okoz: olyan károsan hat a pszichére, olyannyira leépíti az önértékelést, hogy az áldozat már akkor sem hisz abban, hogy egyedül is boldogulhat (vagy más munkában megállná a helyét), ha erre elvben lehetősége lenne. A kilépést, ahogy Rachel Moran leírja a Közkincs Kiadónál a napokban magyarul is megjelent Kifizetve: utam a prostitúción át című memoárjában, a futtatók által gyakorolt fizikai kényszerítés mellett megnehezíti az alkohol- vagy drogfüggőség is – ami pedig többnyire éppen amiatt alakult ki, hogy a „munka” borzalmait elviselhetővé tegye! A prostitúció ráadásul elszigeteli az érintett nőket a konformista társadalomtól. Megbélyegzésnek vannak kitéve, társaságuk leginkább a többi prostituáltra korlátozódik, és ez is beszűkíti a látókörüket: ahogy Moran meséli, a végén már el sem tudta képzelni magát fodrászként vagy pultosként, úgy érezte, hogy ő örökre el van zárva a „normális” világtól.

Moran végül hét év után, huszonkét évesen mégis ki tudott mászni a prostitúcióból. Egyetemet végzett és jelenleg a SPACE International egyesületben segíti sorstársait és tart felvilágosító előadásokat veszélyeztetett fiatalok számára. Most negyvenkét éves – azaz a másik nagy rizikókorosztályba lépett.

Számos érintett nő ugyanis negyvenes éveiben, a munkakeresés kilátástalansága következtében adja prostitúcióra a fejét, hogy biztosítsa saját, és nagyon gyakran egyedül nevelt gyermeke(i) alapvető megélhetését. Ugyan senki nem tart pisztolyt ezeknek az anyáknak a fejéhez, de lássuk be, szabad döntésnek ez a helyzet sem nevezhető.

A prostitúcióról alkotott képünk sokszor ugyanolyan hamis, mint amit a pornófilmek festenek a nőkről: