Jóbarátok-rajongóként a sorozat idejében is hallottam innen-onnan, hogy a hatosfogat legcinikusabb és legzárkózottabb tagja komoly alkoholproblémákkal küzd. Alkoholprobléma: olyan semmitmondó. A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, ismerjük mindannyian a lét elemi szenvedéseit kedélyes aforizmává leegyszerűsítő bölcsességet. Nos, Matthew Perry esetében jóval súlyosabb dolgokról van szó, mint amiket csak úgy csuklóból meg lehet oldani - egy könyvajánlóban szinte visszaadhatatlanul súlyos dolgokról.

Ital, drogok, bogyók

A horzsolások ellen a kesztyűt kényszeres viccelődéssel felvevő „kísérő nélküli kiskorú”, Perry már azelőtt barátságot kötött az itallal, mielőtt szárnyára kapta volna a világhír. Elmondása szerint az első berúgásnál megérezte, hogy ez a kapcsolat számára mindennél fontosabb lesz: egyetlen ingerület kiütéssel győzött a többi felett. Bizonyos ponton túl persze a legfinomabb pezsgő is csak egy hányástócsa a szoba közepén. A társasági ivás helyét hamar átveszi az önpusztító zugvedelés, majd társul drogokkal és gyógyszerekkel, s innentől Perry lassan vezet végig bennünket saját széthullásának stációin. Először fausti alkut köt az Ördöggel a hírnévért, a következő évtizedekben pedig fizet érte: megjárja a pokol összes bugyrát, annyit iszik és drogozik, aminek mások a negyedébe bele szoktak halni. Folyamatos szégyenérzet, félelem a kudarctól, feldolgozatlan gyerekkor, stresszoldás – néhány üveg vodka, harminc-ötven bogyó, és minden meg van oldva. Ennek viszont szüntelen törekvés, állandó időbefektetés az ára. Az igazi függés teljes munkaidős állás: felhajtani a dílereket, kapcsolatokat kiépíteni, beszerezni, elfogyasztani, újra beszerezni, hogy a kielégülés aztán megtelhessen érzéki tartalommal, és értelmet nyerjenek a mindennapok, a sorozatmeló, a forgatás, egyszóval mindaz, amit az ember, ha filmsztár, csinálgat a szabadidejében, amikor épp nem cucc után lohol. A totális mélypont 2019-ben érkezett el: a rettenetes mennyiségű ópiáttól felrobbant Perry vastagbele, a lélegeztetőgépen minden a tüdejébe került és kómába esett. Az orvosok ECMO-ra kötötték, majd közölték a családdal, hogy a színésznek gyakorlatilag vége, 2 százalék esély van rá, hogy élve kerüljön le a szívmotorról. Perry túlélte – és az első dolga az volt, hogy újra ópiátokra vadásszon.

Az időben ide-oda ugráló, hol a jelent monitorozó, hol a múlt szennyesét teregető biográfia főszereplője a precízen pozicionált Függő. Szokatlanul merészen, helyenként naturalista igénnyel mutatja be őt minden oldalról: vélhetően azért is íródott meg, hogy a színész (a Függő, életnagyságban) a négyszáznyolcvanhatodik terápiája, pszichiátere, rehabja és majdnem-halála után próbálkozzon bármivel, ami esetleg segíthet rajta. Az írás nem új számára, megtudjuk a könyvből például, hogy színdarabszerzőként többször is megcsillogtatta tehetségét. Na de önmagáról írni? Beletúrni a saját zavart lelkébe, megmutatni, hogy ő a földkerekség egyik legdurvább Függője? Hogy a csillogó homlokzat mögött a személyisége már régesrég összeroppant a hírnév, a pénz és legfőképp a szerek súlya alatt? Az azért más tészta.

Humor, sztárok, Jóbarátok

Perry elvállalta és el is bírta a feladatot, és olyan sokkterápiával felérő önéletírást hozott össze, amit szinte lehetetlen félbehagyni. Humora szerencsére nem veszett el a piásüvegek mélyén, a legsúlyosabb összeomlást, fizikai szenvedést, pszichés borzalmat is már-már karinthy-s fokon interpretálja. Így képes tompítani valamelyest saját élveboncolásának nyersességét, az olvasót a legsötétebb oldalakon is nevetésre ingerelve. A súlyos önértékelési zavarokat Woody Allen-szerű, komikusan pszichologizáló stilben vezeti vissza a gyerekkoráig és – természetesen – sok magyarázatot talál rá a családban, a szüleivel való ambivalens kapcsolatában. De koherens, megnyugtató választ adni erre az őrületre nem lehet, s ezzel ő is tisztában van. Nem kenheti a bajt egy, két, három tényezőre sem, sőt kénytelen tudomásul venni, hogy a helyzet kialakulásáért és fenntartásáért saját maga úgyszintén felelős.

Na és a Jóbarátok? A lelki viviszekcióhoz viszonylag kevés pletyka társul a sorozatról, pedig sokan biztos ezért vették meg a könyvet: egy bulvárlap szerkesztője valószínűleg agyonásítozta volna magát olvasás közben. Megtudjuk például, hogy Perry a forgatás előtt rámozdult Anistonra, aki határozottan visszautasította őt: hogy a legvadabb piálós időszakban is Jennifer vonta kérdőre: hogy Perry társai közül David Schwimmert tartotta a legviccesebbnek, de mindegyiküket szerette: hogy ami a fizetések kérdését illeti, valóban összetartottak mindvégig. És nagyjából ennyi. A Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet hármasából pont az első szó, az olvasóhívogató sorozatcím bír messze a legcsekélyebb súllyal, a Rettenet mellett még a szerelmek is eltörpülnek, mely témakörben egyébként az addikcióhoz hasonló elánnal ostorozza magát kötődésképtelen, hedonista és önző természetéért.

Karrier? Mesél arról is, bár leginkább csak a függőség relációjában. Pályatársairól sincs túl sok mondanivalója. Bruce Willis érdemel egyedül külön fejezetet, akit melegszívű embernek, csodás apának fest le, és akitől szívből irigyelte a függésmentes bulizási képességet. „Ma természetesen minden este imádkozom érte.” – zárja az afáziában szenvedő sztárról szóló fejezetet. Egyébként Perry-től nagyon távol áll, hogy ajnározza Hollywoodot, vagy bármit, ami pozitívan kapcsolható a siker-pénz-csillogás szentháromságához. Sikereit kritikusan kezeli, mindent elkövet, hogy lerántsa a leplet a hírnév mögött rejtőző magányról, bizonytalanságról és szomorúságról. A könyv visszatérő eleme a szívszorító következtetés, miszerint mindenét odaadná, ha megszabadulna a függőségeitől.

Az utolsó lapokon mély lélegzetet vehetünk. Matthew Perry 53 éves. Tiszta, az ital és a drogok után egy hipnotizőr segítségével még a cigiről is leszokott. Végtelen hálát érez, amiért életben maradt. Van még esélye? Bármily hihetetlen is a háromszáz oldalas kálvária után, de úgy tűnik. Mi mindenesetre drukkolunk neki.

Sajnos nem mindenki él már a Jóbarátokból. Galériánkból megtudhatod, kik azok!