Borítókép: Már 21 éve! Így emlékszünk mi 911-re Forrás: Getty Images / Robert Giroux / Staff

Már 21 éve! Így emlékszünk mi 911-re

Rémes a memóriám. Tényleg. Nagyon sok dolgot nem raktározott el az agyam, amikre jó lenne most felnőttként visszaemlékezni. Bezzeg 2001. szeptember 11-re pontosan emlékszem. És ezzel nem vagyok egyedül. A 911-es nevet kapó terrortámadás ma pontosan 20 éve volt. Már 20 éve. A nap, amire senki se szeretne, de mindenki emlékszik. Mi így:

Szeptember 11. az én életemben ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Akkoriban egy reklámügynökség PR részlegén dolgoztam, és mint minden reggel, közös kávézással indítottuk a napot a kollégáimmal. Egész nap egy ügyfelünk reklámkampányán dolgoztunk, amelynek vészesen közeledett a határideje, így hát apait-anyait beleadtunk. Még a telefonhívásokat se nagyon fogadtuk. Így eshetett meg, hogy én csak este, amikor bekapcsoltam a televíziót, szembesültem a hírekkel, a terrortámadással, amely, mint később kiderült, az al-Kaida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merényletsorozata volt az Egyesült Államok ellen.

Megdöbbenve váltogattam a csatornák között, remélve, hogy ez az egész csupán egy megkésett áprilisi tréfa. De nem az volt. Valahogy az a dátum azóta is választóvonalként él a fejemben: a nap, amitől kezdve senki sincs biztonságban, mert bármi megtörténhet.

Megráztak azok a képek, amatőr felvételek, amelyeken az ikertornyok fogságába esett emberek elkezdtek kiugrálni az épületekből, tudva, hogy nincs választásuk, nincs más kiút. És még torokszorítóbbak voltak napokkal később a hozzátartozók könnyei, csendes vagy éppen zokogástól hangos, reményteli vagy reményvesztett fohászai. A borzalomnak sok arca van, számomra az egyik ezek közül abban a pillanatban öltött testet, amikor az első gép becsapódott abba a bizonyos felhőkarcolóba.

Pár éve, New Yorkban járva, a családommal elzarándokoltunk a 9/11 emlékhelyre, ahol valaha az ikertornyok álltak. Úgy éreztem,

az a hely ma is egy élő seb Amerika és a világ szívén.

Megdöbbentő volt ott állni és arra gondolni, hány embernek ért véget az élete 2001. szeptember 11-én és hány embernek változott meg tragikusan a sorsa. Tudom, nagy szavak, de nem lenne egyszerűbb gyűlölet és háborúskodás helyett szeretni és elfogadni? Az egész világ szebb és élhetőbb lenne általa. És akkor többé nem kellene attól sem rettegni, hogy a 9/11 bármikor újra megismétlődhet.

Jean Orsi

2001 szeptember 11... abban az évben kezdtem a "pályát" az MTI-ben. Munkanap volt ez is, bent voltam én is a szerkesztőségben, a híráram akkori fellegvárában. Tisztán emlékszem rá, amikor megjött az 1 mondatos, csupa nagybetűvel szedett gyorshír; azt hiszem legelőször olyan verzióban, hogy egy kisrepülőgép belerepült a World Trade Center egyik tornyába. Furcsa és teljesen valószínűtlen volt az egész; hogy történhetett volna ilyesmi, mégis miféle baleset lehet ez - tanakodtunk néhányan. Aztán pár percre rá mégegyszer, ugyanez. Összenéztünk, lesápadt arcok, döbbent, riadt tekintetek.. nem, ez nem tévedés, egy másik gép is becsapódott... addigra az egyikük már be is kapcsolta a CNN-t... Füstölgő ikertornyok sokkoló látványa.. nem kisgép volt.. nem egy volt.. és aztán a Pentagonnál is.. azt a gyomorszorító, bénító érzést a mai napig nem felejtem el. Arra ugyan nem emlékszem, hogyan keveredtem le aznap a Naphegyről (MTI székház) az viszont élénken él bennem, hogy a busz összes utasa erről beszélt. Döbbenet és értetlenség mindenütt. Hazaértem, és még otthon sem voltam képes elszabadulni a hírektől, szerintem valamiféle enyhe sokkhatás alatt lehettem. Másnap reggel megvettem pár napilapot, a címlapjaikat vagy 10-15 évig őrizgettem. Ezekre viszont már rá sem tudtam nézni később.

Ottlik Judit

2001.

Komoly felnőtt voltam. Külön éltem a szülőktől, egyetemre jártam, politizáltam, tüntettem, véleményt nyilvánítottam, művészfilmeket néztem, romkocsmákban ittam az olcsó fröccsöt hasonszőrű barátokkal. Szörnyen elégedett voltam magammal. Micsoda teljes élet. Egy visszafogottan sznob humán értelmiségi fiatalnak épp ilyennek kell lennie. Néhány év sodródás után végre kezemben a kormánylapát, pszichoszociális fejlődésem helyére zökkent.

Valahonnét érkeztünk, aztán tettünk-vettünk a barátom apró lakásában. Közben bekapcsoltam a tévét, mert értelmiségi életforma ide vagy oda, mindenkinek kell egy semmitmondó háttérzaj. Valami akciófilmet adtak. Repülők, ledőlő tornyok, porfelhő, zokogó emberek. Fél szemmel néztük néha. Olyan Die Hardosnak tűnt, csak Bruce Willis hiányzott a képernyőről, legalábbis egyelőre.

Nem emlékszem, mikor kattant helyre az agyamban, hogy ez nem egy film. Vagy megütötte a fülemet a hang is, vagy valaki telefonált. Ezt a szekvenciát kiszelektáltam. Azt azonban nem, hogy a barátommal ültünk az ágyon, és amikor megértettem, hogy nagy a baj, felhívtam apámat. Szerinted most mi lesz, kérdeztem szorongva.

Akkor kiderült, hogy mégsem vagyok felnőtt.

Hegedüs Barbara

Épp az öcsémnek ültem végig a judo edzését és vártam rá, mert nekem kellett hazavinnem. Emlékszem, hogy egyszer csak elkezdtek suttogni a szülők mögöttem. Én voltam az egyedüli kiskamasz és mintha észre se vettek volna - mindenki más felnőtt volt körülöttem és éreztem a baljósló és nehéz csendet, ami még a tüdőmre is ránehezedett. Mondtam tesómnak, hogy siessünk, menjünk ki mert nincs levegő - de Ő meg nem értette miről beszélek. Hazaérve már a szüleim is a TV előtt ültek és felénk se fordultak mikor beléptünk. Élesen előttem van a kép, ahogy az adásban egymás után többször vetítik le az összeomló tornyokat.

Földi Barbara

2001 szeptemberében kezdtem a hatosztályos gimnáziumot. Életem első iskolaváltása, bejártam már a városba teljesen egyedül. Valahogy a szép szeretetteljes buborék, amiben addig éltünk, kitágult. Aznap is siettem haza az iskolából, mert még mindig a lakásunk négy fala és szüleim közelsége jelentették a biztonságot. Pár perce voltam otthon, amikor egyszer csak kicsapódott az ajtó, apukám ért haza és mondta, hogy azonnal kapcsoljuk be a tv-t. Szó szerint egy (piros) gombnyomásra megváltozott a világról alkotott képem. Életemben először úgy igazán találkoztam az igazságtalansággal, a gonoszsággal, az emberi élet múlandóságával. Élőben láttam embereket kiugrani több emelet magasból, láttam ahogy becsapódik a második repülő a toronyba, láttam, ahogy összeomlottak a tornyok. A szemem előtt zajlott a történelem. És bár otthon voltam az általam vélt biztonsági zónában, nem éreztem magam biztonságban se ott se máshol, még hetekig.

Gőbel-Szabó Szandra

Középiskola 10. osztályából értem haza, mikor egy - az ország másik végében élő - barátom zokogva hívott fel 3 mp-ben.

(Te tudod még mi az a három másodpercezés? Emlékszel? Az egyik telefonszolgáltatónál a 3 másodpercig tartó hívások ingyenesek voltak. 15 évesen hihetetlen sok mondanivaló belefért ennyi időbe.)

Nem értettem mi történt, nem fogtam fel semennyire. Nagyon gyerek voltam még, hihetetlen naív. Ültem az étkezőasztalnál a konyhában, eszegettem és akkor bumm, leesett a tantusz. Akkor, ott értettem meg, hogy a világ mennyire hatalmas, mennyire nem tudunk irányítani dolgokat, és azt is, hogy mit jelent az, hogy létezik az emberi gonoszság.

Endrész Tímea

2001-ben 21 éves voltam, egyetemista. Szeptember 11-én hosszú napom volt az egyetemen, tele gyakorlati órákkal és a szokásos délutáni edzéssel. Okostelefon ugye akkor még sehol, így csak hallomásból tudtam meg, hogy terrortámadás volt Amerikában. Itthoni idő szerint háromnegyed háromkor (8:46a.m.) csapódott be az első repülő. A buszon hazafelé hallottam először, hogy miről susmorognak az emberek. Siettem haza, anya már a kapuban mondta felfoghatatlan dolog történt. A tévé már ment. Emlékszem folyamatosan ismételték a becsapodások és a káosz képsorait. Értelmezhetetlen volt ez számomra. Ma is megvan az a bejátszás, ahogy a leomló épület által kavart hatalmas porfelhő közeledik az utcán és látni, ahogy menekül a cameraman és futnak sikítozva az emberek vagy épp ahogy a porfelhőből bontakoznak ki vérző arcú, megtépázott kiskosztümös, öltönyös emberek. Rémisztő volt, pedig oly messze volt tőlünk. 2008-ba aztán ott voltam a helyszínen. Az a mindig nyüzsgő, lüktető város, az emlékhely körül csöndbe burkolózott. A metróból amikor feljöttünk, mindenki suttogóra fogta. Masszív tömeg néma vonulása. Csak az épülő emlékhelyen dolgozó munkagépek hangját lehetett hallani, ahogy a fém a fémmel ütődik össze.

Seufert-Szántó Orsi

Az iskolában vagyok. Olyan nap, mint az összes többi. Nem, mégsem. Valami történt. Nem tudom mi, meg miért, de az összes felnőtt tekintete valahogy más. Megváltozik. Senki nem mosolyog. Valami történt.

Becsengetnek. A tanárunk azt kéri, hogy maradjunk csöndben, mert az iskolaigazgató az iskolarádióban be akar mondani valamit. Megemlékezünk. Repülőgép ment egy felhőkarcolóba. Wördtréjd... micsoda?? Miért menne bármilyen épületnek egy repülőgép!?

Terrortámadás. Az meg mi? Rengetegen meghaltak. Lángol az épület. Emberek ugranak ki a hatalmas épületből.

13 éves vagyok. Támadás. Halottak. 1 perc csend. Nem értjük. Nem értjük.

Az iskola után hazamegyek. Egész nap a borzasztó hírek mennek. Még Anyu is ezt nézi, pedig ő utálja a híradót.

Most akkor háború lesz? Jézusom. Ez valami rémisztő. Nagyon félek. Mi lesz most? Most már senki, sehol nincs biztonságban?

Zubor Rozi