Egyik első emlékem Rékáról: egy közös erdélyi barátunk konyhájában az Indiából nemrég visszatért Réka mesél a nála lévő gyönyörű pávatollról, melyet egy öreg aszkétától kapott az utcán. Később a házigazdától azt kérdi: „Levente, nincs egy kis szalonnád s hagymád?” Jóízű falatozás kezdődik, és én nézem ezt az izgalmas, feltűnően szép, nagyon okos, fürkésző tekintetű lányt. Hogyan? India, jógi, hagyma, szalonna? Persze akkor még nem sok fogalmam volt Erdélyről.
Valahányszor vendégként Erdélybe érkeztem, mindig csodálatosan gazdagnak láttam az ottani világot. Pezseg a közösségi élet, nyári estéken babakocsis családokkal, fiatalokkal és idősebb urakkal, hölgyekkel telik meg a kisváros parkja és akocsmák, a hegyszorosban 20–30 fős társaságok sátoroznak együtt. Dúl az életszeretet: nyáron jéghideg patakvízben fürdés vagy vaksötétben túra, télen éjszakai sízés és bulizás a hóban, és mindig-mindig: viccek, röhögés.
Persze tudtam, hogy a hétköznapokban nem egyszerű kisebbségiként élni, hallottam történeteket a szekuról, szökési kísérletekről a határon, mai küzdelmekről a kisebbségi jogokért. Aztán egyre inkább megláttam a búcsú fájdalmát az arcokon, az ottmaradó barátok, családtagok és az elmenők könnyeit. Mert erdélyi magyar ma már szinte mindenhol él a világon: Ausztráliában, Kanadában, Londonban vagy épp Budapesten – lassan többen, mint otthon, Erdélyben. Kincses Réka is egyike azoknak, akik elmentek – de azóta is újra meg újra visszatérnek...

Az országok egyre egyformábbak lesznek
Miről szól a filmed?
A főszereplők egy magyar – talán erdélyi – család tagjai, akik a rendszerváltozás után mentek ki Németországba. A gyerekek már németül beszélnek. A nőnek honvágya van, a férfinak nincs, vagy nem tudja, hogy van. Látogató érkezik, a nő gyerekkori barátnője, aki a magyar tévének dolgozik, külföldön élő magyarokról készítenek riportsorozatot. Hősnőnk beleszeret az operatőrbe, amolyan honvágy fűtötte szerelem ez, vágy arra, hogy végre megszűnjön a hontalanság érzése. De amikor elutazik Magyarországra, nem tart sokáig az érzés, és újra otthontalannak érzi magát. A film az otthontalanságról szól.
Gondolom, mindezt te is megéled.
Ma sokan élnek így, nem nehéz külföldre menni, az emberek költöznek, országot, mesterséget, élettársat váltanak. És aki otthon marad, akörül olyan iramban változnak a dolgok, hogy ezért érezheti magát idegenül. Az országok pedig egyre egyformábbak lesznek, eltűnik a sajátos, a „hazai” jelleg. Aki a rendszerváltozás előtt vándorolt ki, ugyanoda járt haza 30 évig. Ott volt egy egyértelmű hely, „ez az, amit otthagytam”, már alig várta, hogy hazamenjen, ott volt ugyanaz a ház, ugyanaz a repedés, 30 évig nem festették le, ugyanaz a járda, 30 éve nem újították fel. Most meg, aki elmegy, hazatérve már semmit sem talál abból, amit otthagyott, vagy csak maradványokat.

Kalandos út a filmig
Hogyan kerültél Erdélyből Berlinbe?
Marosvásárhelyen nőttem fel, aztán Kolozsváron jártam két évet magyar-német szakra, majd 92-ben Budapesten a bölcsészkarra. 93 nyarán Németországba mentem bébiszitternek, és egy újságíró barátom révén bekerültem gyakornoknak egy újsághoz. Itt megismerkedtem egy lánnyal, aki később elment egy kínai cirkuszhoz öltöztetőnek. Nyáron meglátogattam, és ott ragadtam a cirkuszban, pattogatott kukoricát árultam. Míg itt dolgoztam, összegyűjtöttem annyi pénzt, hogy ugyanezzel a lánnyal elmenjek Indiába egy fél évre. Mikor visszajöttem, nem tudtam, mihez kezdjek, tengés-lengés következett, Olaszország, Németország, Budapest, Vásárhely, sok ismerősöm volt Európa-szerte, őket látogattam. Végül úgy döntöttem, Berlinbe költözöm.
Két bőrönddel és 100 márkával érkeztem. Pincérkedésből, kisebb munkákból éltem. Arra már Kolozsváron rájöttem, hogy a tudomány nem érdekel, se az irodalomtudomány, se a természettudomány (édesanyám toxikológus), annál inkább vonz minden, ami megmagyarázhatatlan, obskúrus. Elmentem homeopátiát tanulni. Beiratkoztam egy drága magániskolába, amit persze nem tudtam fizetni, de megszeretett az igazgató, és takaríthattam fizetség gyanánt. Sokat tanultam itt, egy másfajta, sokkal szabadabb gondolkodást, egy egészen új szemléletet betegségről, gyógyulásról. Fantasztikus volt ez az iskola. Mégis, a képzés felénél már éreztem, hogy ez sem az, amit kerestem. Amikor alábbhagyott az újdonság varázsa, eszembe jutott, hogy mindig is rendező akartam lenni, nem orvos, untam a pácienseket...
Jelentkeztem mindkét berlini filmfőiskolára. Hirtelen döntés volt, három hetem maradt rá, hogy csináljak egy rövidfilmet. Végül egy fotósorozat és a rövidfilm alapján mindkét főiskolára felvettek. Az első évben azzal voltam elfoglalva, hogy eltitkoljam, fogalmam sincs semmiről, pláne a technikáról...
A kollégáim nagy része évek óta ezzel foglalkozott. Szerintem kicsit lenéztek, egészen az első rövidfilmig. Azóta ezt csinálom, és most azt érzem: igen, ez az, megtaláltam, amit kerestem, teljesen belefeledkeztem a filmezésbe, nagyon szeretem.

Réka első dokumentumfilmje, a Balkán bajnok a 2007-es Magyar Filmszemlén nagydíjat kapott. A film édesapjáról, dr. Kincses Előd ügyvédről szól. Kincses Elődöt, aki akkor már több politikai üldözöttet is védett a Ceausescu-diktatúrában, 1989-ben mint Tőkés László ügyvédjét ismerte meg a közvélemény. „Apám vette a kopott aktatáskáját és leutazott Temesvárra, engem pedig az iskolában a szolidaritás jeleként minden tárgyból átengedtek” – mondja Réka a filmben. Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes zavargások idején Kincses Előd egyike volt azoknak a politikusoknak, akik a tömeget nyugalomra intették, majd megpróbáltak tárgyalni a román vezetéssel. Ugyanakkor beszédében felvetette a volt titkos ügynökök, besúgók felelősségre vonását is. Az események után néhány héttel halálosan megfenyegették, sőt, körözést is kiadtak ellene, bár nem derült ki, pontosan miért. Ezért Magyarországra emigrált és csak hat év után tért haza a családhoz. Réka és testvére édesanyjukkal maradtak.
A film nemcsak azért különleges, mert Réka a saját édesapjáról, saját családjáról készítette, hanem azért is, mert a helyszín a családi ház, ahol a szereplők – Réka, a szülei és a húga – reggeli, vacsora vagy délutáni szieszta közben olyan kérdéseket beszélnek meg egészen őszintén, mint az édesapja egykori döntése, mely mindannyiuk életét befolyásolta, vagy az, hogy miért is maradt Erdélyben az édesanya ahelyett, hogy követte volna férjét a gyerekekkel, vagy hogy kudarc-e az, hogy Kincses Előd 1990 óta hiába próbál bejutni a parlamentbe. Vannak heves viták, felcsattanások, de a néző érzi, hogy ez a család akár most, a kamerák előtt, akár máskor képes őszintén beszélni, érzelmeket ütköztetni, kimondani fájó dolgokat. És ez a közeg élő és éltető minden családtag számára. Szabad atmoszféra.

Nem bezárkózni: nyitni
Megkerülhetetlen konfliktus a filmedben a román–magyar együttélés, a nacionalizmus, amit te egészen másképp ítélsz meg.
Nagyon elszigetelt közegben nőttünk fel. A román, különösen az Erdélyen kívüli román kultúra idegen maradt számunkra. Mégis, ha román szót hallok, vagy román zenét, az is „otthont” jelent. Erdélyben hosszú ideig állt az idő, konzerválódtunk, nemzetállamban gondolkodtunk, minden „idegen”, furcsa volt számunkra – ez az elviselhetetlenségig nyomasztott, ki akartam szabadulni. Látogatóba rendszeresen hazajárok, egy idő után, úgy éreztem, tisztábban tudom látni, hogy mi történt, mi történik otthon. Szükségem volt a kívülálló perspektívájára. Amíg otthon éltem, mindig áldozatnak éreztem magam, magunk, erdélyi magyarokat. Azóta tudom, hogy nekünk is változnunk kell, nyitnunk, fejlődnünk. Nem szabad azt hinnünk, hogy a nyitás önfeladást jelent. Hogy megszűnik az identitásunk, ha például románokkal barátkozunk. Ezen túl kell lépni. Mi – harmadik, negyedik generációként – már nem áldozatok vagyunk, hanem egy történelmi helyzet részesei, aminél van
a világon jobb is, rosszabb is. Bánnunk kell vele. És nem szabad azt hinnünk, hogy mi jobbak, civilizáltabbak vagyunk... Sok düh volt bennem, amikor elmentem, és megvetés is, szerettem volna mindent magam mögött hagyni, nagyvárosi ember lenni. Azóta rájöttem, hogy mindig kisvárosi, provinciális, romániai, erdélyi magyar csaj maradok, kicsit furcsa ízléssel és nagyszájú rokonsággal. Sose lesz belőlem se berlini, se német, se nagypolgári, se nagyvilági. Már belenyugodtam abba, hogy csak a lakcímem változott.
Most itt is, ott is élsz.
A forgatások miatt most sokat voltam itthon. A munkám vitt haza. Azzal foglalkozom, ami érdekel, és ebből talán mások is profitálnak. Ha az embernek feladata van, ha szereti, amit csinál, akkor biztos, hogy otthon van a világban. Ez egy nagy kegyelem. De a feladatot nem könnyű megtalálni. Csak magad dönthetsz, a minták eltűnnek, összekeverednek.
A magyarországi, az erdélyi hagyományosabb társadalom, de a fejlődés hasonló irányú, mint Nyugaton, csak kicsit hátrább van. Az ember nagyon egyedül marad, nagyon magára van utalva, nagyon szabad. Ugyanakkor egyáltalán nem szabad, hiszen az, amit tanult, amit a családjából hozott, ugyanúgy meghatározza.
Ahhoz, hogy ezt tudatosítsa, felismerje, dolgoznia kell az önismeretén. Soha még ennyi embernek ekkora szabadsága nem volt, mint most. Régen elég volt ismerni a társadalmi szabályokat ahhoz, hogy le tudj élni egy életet egész jól. Most viszont önmagadat kell ismerned, amit régebben nem kellett. Ezért jár mindenki terápiára. Ez jól is van így, ez az új vallás – ez is a lélekről szól, csak másképp.

Szerző: Barna Györgyi, fotó: családi archívum
Ez a cikk a 2011. évi áprilisi számban jelent meg először. Minden jog fenntartva.