Oké, valami bizonytalan elismeréssel vegyes furcsasággal, de érezhető, hogy megleptem őket. Finoman elkezdik figyelgetni a fülem környékét, hogy leleplezzék a hallókészülékemet, amit eddig nem vettek észre, majd amikor megbizonyosodnak róla, hogy nincs ilyenem, jön a kérdés, hogy a családom vagy barátaim körében van-e siket.

Mert az, hogy egy halló ember, puszta kíváncsiságból és tanulásvágyból jelentkezik a SINOSZ (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége) alapfokú jelnyelv képzésére, teljesen abszurdnak tűnik. Pedig ez az én történetem, nincs svédcsavar, vagy regényes családi szál.

Egyszerűen elkezdett érdekelni, hogy mi ez a különleges kommunikációs forma, hogy beszélnek egymással azok, akik nem hallanak. Bár a képzésen óta nagyon sokat kopott a jelkincsem, a sok egyéb dolgot, amit ott tanultam és értettem meg, szerencsére azóta sem felejtettem el.

1. Kevésbé fagyok le, ha számomra ismeretlen dologgal találkozom

Ebben sokat segített, hogy a 0. ponttól siket oktatótól tanultunk, így aztán nem volt kecmec. Hazudnék, ha azt mondanám, az első pillanatban nem volt nagyon idegen a helyzet, de az oktató nyitottsága, jó kedve és a kézmozdulatok szépsége sokkal vonzóbb volt, mint hogy ne gördüljek túl azon az apróságon, hogy nem értek semmit és tök furán érzem magam. Ahogy teltek a hetek, egyre komfortosabb lett a közeg, szép lassan kezdtem felvenni a ritmust és már az sem volt különös, amikor a tanárom a béka jelénél elkezdett brekegni és megmutatta a hangját. Merthogy a siketek nem némák, pusztán máshogy képzik a hangokat és nem tudják úgy korrigálni a kimondott szavak hangzását, mint halló társaik. Bár az alapfokú képzés után másmerre sodort az élet, évekkel később, mikor a munkahelyemre érkezett egy bringás futár, aki kicsit tanácstalanul nézett rám mikor kértem, hogy várjon kicsit a csomagra, viszonylag gyorsan kapcsoltam és ha nem is tűpontosan, de eljeleltem neki: Elnézést, kicsit csúszásban vagyunk, kérlek várj 5 percet.

2. Szuper embereket ismertem meg

A körülbelül 10 fős csoportunk csupaszív emberekből állt össze, akik mind más és más indíttatásból jelentkeztek a tanfolyamra. Volt köztünk nagy tervekkel érkező gimnazista, fokozatosan romló állapotú nagyothalló, banki alkalmazott és lelkes érdeklődő. Mindannyian más közegből jöttünk, de a padok között igazi csapattá formálódunk, mert közösek voltak a céljaink: nyitni a körülöttünk levő világra és segíteni másoknak. Az oktatókról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, hiszen a humoruk, türelmük és lazaságuk minden alkalommal lenyűgözött. Tabumentesen, hangosan nevetve dolgoztunk együtt. Persze az is lehet, hogy szerencsém volt, de mégsem hiszem, hogy ennyire egyszerű lenne a képlet.

3. Sokat tanultam a lehetetlenről

Jogosítvány szerzés, diploma, mindennapos ügyintézés. Emlékszem én mennyit szenvedtem mindezekkel anno, épp ezért, amikor az egyik (több diplomás) siket ismerősöm elkezdte ecsetelni, hogy hamarosan pár hetes olasz nyelvtanfolyamra indul egyedül, alaposan meglepődtem.

A helyzetet belekalkulálva az élet apró nehézségeibe, mindig könnyedén meséltek arról is, hogy napokkal korábban kell tolmácsot foglalniuk, ha hivatalos elintéznivalójuk akad, ami nem csak bonyodalmas, de az önállóságukban is korlátozva érzik magukat. Ezen a problémán sokat segít például az OTP Bank törekvése, hogy a speciális kiszolgálási igényű ügyfelek, igényeikhez igazodó kiszolgálásban részesüljenek. Ennek keretén belül a kiemelt bankfiókokban igénybe vehető többek között a KONTAKT Tolmácsszolgálat valós idejű videó-jeltolmács szolgáltatása, ami nagyobb szabadságot jelent a siket ügyfelek számára és jelentősen megkönnyíti az ügyintézést.

A kedvenc példám talán mégis az, mikor ledöbbenten kérdeztük az oktatónkat, hogy vezethet autót, mire csak annyit válaszolt: Hidd el, én kétszer jobban figyelek az utakon, mint te, így pedig nem nehéz.