Borítókép: 2 gyerek egyedül a határon Forrás: Pixabay.com/ SutoriMedia

2 gyerek egyedül a határon

Nincs más választásunk gyerekek: mennetek kell, egyedül.

Két kicsi hátizsák várakozik az ukrán-magyar határon a tömegben. Nők egyedül. Nők az idős szüleikkel. Nők gyerekeikkel és még több nő és gyerek és gyerek és nő. A két kis hátizsák két kis gazdája egyedül áll a felfordulás közepén. Nincs velük senki. Gyerekek. Még csak nem is tinik. Fogják egymás kezét, mert anyjuk azt mondta nekik még Kijevben a pályaudvaron, hogy csak egymást ne engedjék el. Csak ők vannak egymásnak.

Zavartak, félnek és nem értenek semmit a magyar beszédből. Egy dolgot tudnak csak: a mobil legyen feltöltve, legyen mindig kéznél és el ne hagyják, mert azon fogja őket hívni a Magyarországon élő ismerős, aki befogadja őket. Egy hívást várnak, amiben egy ember lesz számukra ebben az országban, aki ismerős és az anyanyelvükön beszél.

Két kis hátizsák várakozik az ukrán-magyar határon a peronon. Gazdáik nem tudták gondosan összepakolni azokat.

Egy váltás fehérnemű, egy plüss játék, személyes okmányok, pénz, ami értékét vesztette azonnal, hogy átkerült a határ túloldalára. Az Ukrajnából tömegesen indított vonatokról ömlenek le az emberek. Kétségbeesett asszonyok, rémült gyerekek, de a két gyerek csak vár. Várják a hívást és hogy valaki megmondja, hová menjenek, melyik vonatra szálljanak fel Budapest felé.

És a felfordulás zsibvásárában, mint egy vízzel leöntött félkész akvarell kép úgy mosódnak össze bennük az elmúlt napok történései. A „siess, gyorsan le a pincébe”, a robajok, amiket korábban hírből sem ismertek, a félelem, ami a mindig biztonságot jelentő szülők szemében egyre csak gyűlik, a közel nulla fokra hűlt pincében töltött 5 éjszaka, mind mind valami film, ami mintha nem lenne igaz, de mégis velük történik meg.

De ennél még maróbb fájdalom a hiány, hogy anya, apa nincs. Ők maradtak, mert apának maradnia kellett, anya pedig apát látja el, abban a zűrzavarban. Nincsenek velünk, azt mondták látni fogják még egymást, hogy a barát jó barát az idegen országban, majd úgy vigyáz rájuk, mint egy szülő, hogy jobb lesz így higgyék el és hogy hamar vége lesz.

Két kis hátizsákos gyerek befogadó otthonra lelt, ahol vigyáznak, ölelik őket ismerősök. Ők azon szerencsés gyerekek egyikei, akiknek volt hová menniük.

De százezrek vannak még, akik akaratuk ellenére a poklok poklát élik át napok óta, akiknek nincs hová menniük, akik a pincében bújnak meg, akiknek a fejük felett harcok dúlnak.

Galériánkban megmutatjuk mit tesszük mi, hogy ne szorongjunk - vagy legalábbis kevésbé