Az előadásod címe: A tükörbe nézve... Szerinted miért alakult ki a beautizmus nyomása? Miért azt látjuk lépten-nyomon, hogy a nőknek szépnek kell lennie? Miért hisszük azt, hogy aki kívülről szép, az belülről is az, és csak a szép emberek lehetnek boldogok és sikeresek?

El is hisszük, meg nem is. Sokunknak van élménye, tapasztalata olyan gyönyörű ismerősről, aki szép, ám nem okos – és olyanról is, aki külsőleg nem tökéletes, de briliáns agya van. A probléma az, hogy a nők, mint komoly vásárlóerők, az állandó médiakampányok során össztűz alá vannak véve. Az üzenet pedig ez: „Szépnek és örökké fiatalnak kell lenni, ha az életében valaki jót akar magának.”

Amerikai szociológusok alkották meg a beautizmus fogalmát, mint a társadalom egyik jellemző működési sajátosságát. Eszerint a szépség és az attraktivitás prioritását érzékelhetjük össztársadalmi szinten. Ennek az új gondolkodásnak az alaptétele: a szép jó, a csúnya rossz! Vagyis olyan előítéletek születése indul meg, amelyek már társadalmi méretekben is hatnak.

Még ha a saját ismerősi körünkben biztonságban érezzük is magunkat, a női önértékelés észrevétlen gyengülése megindul, ha nem erősítjük. Még a legerősebb személyiség is megbillen, ha tudattalan szorongásait eléri egy-egy olyan kép vagy mondat, amit nem tud hirtelen kezelni.

Az előadásod ismertetőjében ezt írod: „Az önértékelés és önbizalom mellett kellő énerő is szükséges ahhoz, hogy egy nő belenézve a tükörbe olyan mosolygós arcot lásson, aki szereti önmagát és nem fél megtalálni minden életkor szépségeit.” Az Éva Psziché Esten arról is mesélsz majd, hogy tehetünk szert ilyen énerőre?

Azt hiszem, nincs olyan nő, aki ne érezte volna már azt a kétségbeesést a tükör előtt, hogy „atyaisten, hogy nézek ki?!” Érthető ez abban az életben, ahol a „karcsú derék, lapos has, hófehér fogak és égig érő combok” végtelenjét látjuk a fehérnemű plakátokon, a fotókon és a reklámokban.

Ők a társadalmilag elfogadott és a média által sulykolt, ideális nők. Egyszerűen tökéletesek, mosolyukból ítélve boldogok és kiegyensúlyozottak, vagyis egyáltalán nem látszik rajtuk a mindennapi munka fáradtsága, a szomorúság vagy épp a fölös kilók, de még dekák sem. Aki rájuk néz, gyakran átéli a kínzó érzést, hogy „nekem gömbölyödik a csípőm, egy ilyen melltartót soha nem tudnék így felvenni, és ha hipóba áztatnám a fogaimat, akkor sem villognának így”.

Utóbbi gondolatok az átlagos nőben fogalmazódnak meg, teljesen törvényszerűen és érthetően, hiszen az ideálist példaképnek állítják elé, amit ő szinte elérhetetlen messzeségnek érzékelhet.

A fogyasztói kultúra hajszolja a tökéletest, és állandóan arra sarkall, hogy a legfontosabb dolog az életben a külső, a megjelenés, a szépség és az állandósult boldog mosoly. Ezzel viszont felállít egy mércét, amihez egy idő után mindenki mérni kezdi magát, hiszen nem képes senki sem kivonni magát a hatás alól.

Lépten-nyomon ilyen képekbe ütközünk, tehát kivédhetetlen a szembesülés a valódival, az álomszerű helyett. És a valódi önmagunk elfogadása lenne a lényeg. Hogy megértsük, az igazi önbizalom és önbecsülés saját érzelmi egyensúlyunk függvénye, nem a külső képeké.

Az evamagazin.hu/evaest oldalon szereplő bemutatkozásodból kiderül, hogy legalább kilenc önálló könyved jelent már meg különböző pszichológiai témákban, és több kötetben voltál társszerző is. Szeretsz írni? Hogy látod, az ismeretterjesztés melyik formája a leghatékonyabb számodra?

Nagyon szeretek írni és előadást tartani. Egyrészt nagyon fontosnak tartom, hogy ma, amikor itt van Andrew Keen internetkutató örökbecsű megállapítása a „szent amatőrök kultuszáról”, mely szerint ma minden amatőr szakértővé válhat, valódi információkat adjak át.

Másrészt akár írásban, akár szóban olyan példákkal lehet illusztrálni fontos jelenségeket, amelyek nagyban segítik a megértést. Felnőtteknek és diákoknak is tartok előadásokat. Utóbbi esetre jellemző, hogy a figyelem fenntartása érdekében sűrűn kell „standup”-olni. De ha ez sikeres, akkor viszont megáll a levegő, és átmegy a mondanivaló.

Általában könyvek olvasására buzdítok mindenkit, mert a szépirodalom ismerete nagyon sokat segít az élet és önmagunk megértésében. Tágítja a horizontunkat, és kiemel abból a filterbuborékból, ahová a közösségi média tesz minket.

2019 végén jelent meg a legutóbbi könyved, az Online illúziók – offline valóság. Régóta foglalkozol az információs kor témáival. Szerinted hogyan tudnánk az online világot, mint veszélyforrást jó baráttá vagy még inkább az offline világunk „kiszolgálójává” szelídíteni?

A korábban említett filterbuborék az, ami az online kereséseink mentén folyamatosan "svédasztalt" tár elénk. A személyre szabott kínálat viszont lassan, de biztosan eléri, hogy az önálló kíváncsiság és érdeklődés receptora alulműködni kezd, mert mindig abból merítünk, ami az asztalon van.

Az online élet és a személyiségváltozások kapcsolatának elemzése szerintem nagyon fontos. Pont ebből érthetjük meg az összefüggésüket, és találhatunk rá olyan megoldásokra, melyek segítenek abban, hogy az okoseszközeink valóban eszközök maradjanak, és ne az érzelmeink alakítói legyenek.

Ha belegondolunk abba, hogy a világban egyre több olyan kérés érkezik plasztikai sebészek felé fiatal nőktől, melyek a filterezett szelfik megvalósítását célzó műtétekről szólnak, akkor láthatjuk, milyen erővel bír az a sodródás, amit csak kellő énerővel, önbecsüléssel és önértékeléssel lehetne leállítani. Ha azt gondoljuk: ez olyan dolog, ami magától vagy van, vagy nincs, akkor tévedünk. Lehet dolgozni a saját énképünkön, de ehhez következetes és szeretetteljes érzelmi kapcsolat szükséges önmagunkkal.

Min dolgozol most?

Amikor egy új könyvön dolgozom, akkor mindig megvárom, hogy megérjen bennem a téma, ami fontos és előbbre visz, úgyhogy most még a gondolkozás folyamata tart. Valójában egy sorozatot írok, ami egyfajta látlelet az életünkről. Kétévenként megmutatom, mire kellene vigyázni.

Azt hiszem, ezt a sorozatot egyelőre nem fogom abbahagyni. És hónapok munkája áll már egy podcastban, amit Horváth Gergely podcasterrel csinálok majd közösen, aki a Klasszik Rádió kulturális ébresztőműsorának műsorvezetője. Ez is nagyon izgalmas, de a témáját még nem szeretném elárulni...