A kósza hírt, miszerint minden előzetes porhintés, „tanározás”, pofavágás és hibáztatás után az állam mégis beadta a derekát és beoltja a pedagógusokat, tényleg hamar tett követte. A Tankerület küldte a regisztráció részleteit az igazgatónak, az meg nekünk, s mivel én és P. azonnal regeltünk az oltásra, mihelyt felgyógyultunk a Covidból (kábé decemberben lehetett, ezen ne múljon, gondoltuk nagyon helyesen), két nap múlva kaptuk is az sms-t. És – dobpergés – Pfizerről szólt a behívó. Én tényleg elfogadtam volna bármelyik hatóanyagot, a kínait és a Szputnyikot is, mert nem vagyok bizalmatlan természet – kommentelők, lehet nekem esni! -, de nem tagadom, a legnagyobb mosolyt az arcomra ez a vakcina csalta.

P. reggel fél nyolcra, én fél tizenegyre voltam hivatalos a rég várt vendégségre. Úgy izgultunk, mint két kisiskolás, P. egy órával korábban elindult, holott a Honvéd Kórház itt van tőlünk 25 percre. Mint kiderült, bölcs volt a döntés, mert az emberek – tanárszokás? emberi szokás? – mind jóval korábban érkeztek a hivatalos időpontnál, úgyhogy egymás sarkát taposta a hetes, a fél nyolcas meg a nyolcas csoport is, távolságot meg nem nagyon voltak hajlandók tartani. P. szerint mindez negyed órán belül megoldódott: lebójázták az udvart, a legtöbb embert beengedték az épületbe, ahol már mindenki tartotta a másfél métert (naná, ott figyeltek az egyenruhások), majd katonák és fehér köpenyes szakemberek tömege irányította őket a megfelelő ajtó elé. Egyetlen kellemetlen pillanata volt az élményözönben: amikor dolga végeztével nem azonnal a kijárat felé lépett, hanem a másik irányba, egy polgári biztonsági őr Szomjas György-filmbe illő stílusban ordította le a fejét, hogy mégis mit képzel. Nem nagyon akarta elhinni, hogy P. nem a lezárt folyosók titkait szeretné kifürkészni, mindössze felvenné a pulcsiját.

A bíztató hírektől megittasulva gyalog vágtam neki az útnak, nehogy az utolsó pillanatban mégis elkapjam a fertőzést a metrón. Hiába volt P. részéről a pontos útbaigazítás, hiába nézegettem a térképet vadul, hiába kérdeztem meg egy katonát a végcélról külön, odaérve lányos zavaromban mégis rossz sorba álltam, és kellett vagy öt perc, mire gyanús lett, hogy itt nem kifejezetten tanáros küllemű emberek állnak. Az átlagéletkor huszonöt lehetett, ráadásul többen egyenruhát viseltek, ami pedagógusokra – legalábbis még, vagy már? – nem túl jellemző.

Az utóbbi időben sok történetet olvastam káoszról, zárt teres sorbanállásokról, akár órákra összeterelt idős emberekről. Hiába volt P. beszámolója optimista, ösztönös viszolygást éreztem: mi lesz, ha azóta még több ember rohamozta meg az épületet, és most bent szoronganak több százan egymástól néhány centire? De felesleges volt az aggodalom. A Honvéd Kórház ugyanis tényleg megszervezte az oltópontját, s ha reggel volt is némi káosz, azt fél tizenegyre tökéletesen rendbe vágták. A bejáratnál kedves, de határozott katona magyarázta el a helyszínváltozást csipetnyi akasztófahumorral fűszerezve („nem magasföldszint, hanem első emelet! A magasföldszint a patológia.”). Aztán végigsétáltunk a tágas udvaron, bementünk az épületbe, s onnantól: lépcsőn fel, kedves fehér köpenyes nők eligazgatnak a regisztrációhoz, aláírom a papírokat, megkapom az engedélyt, mutatják, merre menjek, lépcső, katona mutatja az utat, lépcsőn le, másik katona irányít, jobbra fordul, balra lép, aki nem lép egyszerre… De mire belegárgyultam volna a sok ide-odajövésbe, máris ott álltam két oltószoba között, s csak arra kellett várnom, hogy nyíljon az ajtó, s beinvitáljanak. Lökdösődés nem volt (P. reggel beszámolt egy harcias igazgatóhelyettesről, aki úgy érezte, neki előjogai vannak), teljesen egyértelmű volt, ki következik. A szobában a doktornő megérdeklődte, mit tanítok, álmélkodott kicsit a médián, aztán megbökte a bal vállamat, kezembe nyomta a májusi behívót, és elköszönt. Húsz percet ücsörögtem a szellős pihenőben, de szerencsére nem kaptam anafilaxiás sokkot, mindössze némi szédülést éreztem, amit egy híg automata kávé és egy azonnal a segítségemre siető ápoló pillanatok alatt helyretett.

Egész nap kóvályogtam, a karom meg most is majd leszakad, de ezt leszámítva jól vagyok. A kollégáim a többi kórházról is hasonló vidámságokat írogattak a tantestületi csoportba. Miközben egyik ámulatból a másikba estem, hogy micsoda egy fasza országban élünk, ahol az államszervezet ilyen profin megszervezi és lebonyolítja az oltási tervet, azért közben el is gondolkodtam: nem lehet, hogy a politikusok helyett inkább a kórházaknak tartozunk hálával? Azoknak az egészségügyi dolgozóknak: orvosoknak, ápolóknak és szervezőknek, akik ezt a hétköznapi csodát keresztülvitték?

Meg is válaszoltam, rögtön, és nem túl bonyolultan. De.

Sztárok, akik hozzám hasonlóan már megkapták az oltást: