Jól emlékszem, az első szülésem után hetekig az éhhaláltól féltettem a fiamat. A szoptatási kálváriám már a kórházban elkezdődött, ahol a császármetszés után adódott egy kis komplikáció, ezért a szülés után 10 órával láthattam először a fiamat. Akkor is csak egy órára. Későn kezdtem cicire tenni, ő ügyetlen volt, valahogy nem voltunk összhangban, és ahány csecsemős nővérrel találkoztam, mind más trükköt – és persze tápszert – javasolt.

Hazatérve javult ugyan a helyzet, de folyamatosan azt éreztem, nincs elég tejem, bőgtem, mint egy szamár, mert a tökéletesen szoptató anyuka ismerőseim és barátnőim ezerszer elmondták, hogy mindig annyi tej van, amennyi a babának kell… Én bezzeg folyton azt éreztem, direkt kicseszik velem a fiam, mert bizony ő a szopi után is őrjöng még, így egy idő után tápszerrel mentünk neki az éjszakáknak. Tartottam a háromóránkénti etetést, mint a parancsolat, mert a női rokonság azt szajkózta, hogy a mai anyáknak állandóan a mellén lóg a porontya, és „ugye te nem akarod, hogy a szoptatás mellett ne legyen életed?” Fejtem is, mint a parancsolat, mert „ha nem fejed le minden szoptatás után, tutira begyullad, becsomósodik, és ettől is több lesz a tejed!” A görcsös megfelelni vágyás, az évtizedes berögződések követése szerencsére nem tett kárt a gyermekemben, aki 3 hetes korától szuper alvónak bizonyult, de a szoptatást szívből meggyűlöltem, ideges voltam, ha korábban éhezett meg a gyerek, mint ahogy „kellett volna”, és azt kívántam, bárcsak anyatej helyett már grillcsirkét akarna enni.

Fél évig volt anyatejes a fiam, de szinte végig tápszert kapott mellé, és elhatároztam, hogy ha lesz valaha még egy gyermekem, tojni fogok mindenre. Elvásárokra, szabályokra, tápszerre, mindenre. Sokszor kéne hasonlóképp gondolkodnunk, mert a másoknak való megfelelés, mint mindig, az anyaságban is görcsössé tesz, ez pedig nagyon kihat a babára.

Másodszor is császármetszésre volt szükség – ekkor viszont végérvényesen elengedtem azt, hogy sosem tudtam úgy szülni, ahogy szerettem volna. Így alakult, és kész, kit érdekel, ha van egy egészséges kislányom. Viszont az aranyóráért kőkeményen harcoltam, de hála a dokimnak, és annak, hogy a nyár kellős közepén nem sok baba akart megszületni, kaphattunk a műtét után egy külön szobát. Tanulva a korábbiakból, azonnal mellre tettem a kislányomat, és láss csodát, rögtön tudta, mi a dolga. Euforikus állapotba kerültem, mert felcsillant bennem a remény, hogy hátha ezúttal nem fogok vért izzadni az etetéssel, és hátha sikerült a rossz evő gyermekem után összehozni egy olyat, akivel nem lesz kínlódás minden egyes korty.

Imáim pedig meghallgattattak, mert a második gyermekem elképesztően ügyesen eszik. A tej persze most sem indult könnyen – ez valószínűleg alkati dolog, és a császármetszés sem segített, így az első 4 napban kétszer tápszert kellett neki adnom, ám amióta beindult a tejem, nincs megállás. A babám nem lóg állandóan a cicin, ösztönösen tartja a háromórás evéseket, de ha mégis két órán belül háromszor akar enni, akkor megkapja, amit szeretne. Az első hétben, amikor a családom nőtagjai feltették a kérdést: „Mikor evett utoljára?”, akkor azt hiszem, elég kategorikusan közöltem velük, hogy ezt a mondatot a büdös életben nem akarom többet hallani. Mert az én lányom nem egy gép, akkor eszik, amikor akar, és még egyszer senki nem erőltethet rám semmiféle szabályt. A mérleget akkor használom, ha a védőnő vagy az orvos kérdezi a súlyát, de ezekből is szépen látszik, hogy csodálatosan gyarapodik a pici lányom. Fejni akkor fejek, ha épp el kell ugranom otthonról, egyébként nem töltök ezzel időt – mert így is bőven elég a tejem, és gyulladásmentes a cicim!

Most azt érzem, minden más lett volna, ha az első szülésem után nem kötnek gúzsba az avítt szabályok, és ha nem akarok mindenkinek megfelelni. De ahogy elengedtem ezt a dolgot, helyreállt a világ rendje, és tudom, hogy ehhez kellett a rossz tapasztalat is, mégis minden újdonsült anyukának azt üzenem: hallgassatok az ösztöneitekre!

Nézd meg ezt a galériát is: