Az esemény címe: Hogyan hozd ki a legtöbbet önmagadból? Te hogyan hozod ki a legtöbbet önmagadból?

Talán furán hangzik, de én nem próbálom meg a lehető legtöbbet kihozni önmagamból. Ez a megfogalmazás számomra túlságosan motivációs előadás vagy tréning jellegű, ami tőlem távol álló világ. Úgy gondolom, sokszor nagyon leegyszerűsítő üzeneteket fogalmaznak meg ezek az előadók, trénerek.

Van egy komolyabb ok is, ami miatt nem szoktam így gondolkodni önmagamról vagy a teljesítményemről: pszichológusként a terápiákban nagyon gyakran találkozom ennek a mondatnak és elvárásnak a negatív hatásaival és árnyoldalaival.

Rengeteg ember küzd azzal az élménnyel, hogy nem elég jó, ahogy teljesít, még akkor is, ha a környezete ezt nem így látja. Hogy még jobban kellene csinálni, még többet kellene produkálni. És azt hiszi, hogy ha majd eléri a kitűzött célokat, ha sikeres lesz, akkor végre megnyugszik és elégedett lesz.

A sikeresség alatt szakmai és anyagi sikereket értesz? Ezzel azonosítja a mai társadalom a siker fogalmát, ugye?

Igen. Sokszor tényleg azt hisszük, hogy akik szakmailag sikeresek, és így aztán talán anyagilag is, ők elégedettek és boldogok. És magunkról is azt hisszük, hogy majd ha mi is elérjük a sikerességnek ezt a magas fokát, akkor majd mi is elégedettek és boldogok leszünk.

A sikerhez társítjuk az elégedettség és a boldogság élményét. Sokszor a sikeresség maga a boldogság szimbóluma.

A valóság nem is állhatna távolabb ettől az összefüggéstől. Az a fajta attitűd, hogy a maximumot kihozzam magamból, sokszor inkább ronthatja, mint javíthatja a hangulatunkat, vagy akár a kapcsolatainkra is negatív hatással lehet.

Az önkizsigerelés irányába is hat?

Igen, hathat. Nem minden esetben, de ha komoly családi vagy szülői elvásárok voltak az ember életében, ahol ő azt tanulta meg, hogy csak a tökéletes, és a tökéletesnél is jobb fogadható el, és ő csak akkor szerethető, ha tökéletesen teljesít, akkor ez nagyon nyomasztó elvárássá válhat.

Az előadásod címe: Hogyan viszonyulj az elmédhez? Érzések, gondolatok és viselkedés Minek a hatására kezdted el az elmédet figyelni? Hogyan tudod függetleníteni a viselkedésedet az érzéseidtől és a gondolataidtól?

Ez nagyrészt szakmai ártalomnak is tekinthető. Mi, pszichológusok sok éven keresztül arra is vagyunk trenírozva, hogy észrevegyük és megfigyeljük, mi zajlik bennünk. Enélkül nem igazán működne a terápia és a terápiás kapcsolat. Ez egy nagyon fontos pszichológusi feladat és képesség.

Nekem sokat segített a mindfulness meditáció gyakorlása, mellyel megtapasztaljuk, hogy az elménk folyamatosan, rengeteg gondolatot sző. Ezek a gondolatok jönnek-mennek, vannak köztük néha értelmesek, néha meg nagyon furcsák és szokatlanok. A cél, hogy ezeknek a változását, hullámzását meg tudjuk figyelni, és ne feltétlenül hagyjuk, hogy nekik megfelelően reagáljunk vagy viselkedjünk.

Egy előadásodon mondtad, hogy az időnk 50 százalékában nem a jelenben vagyunk, mert elkalandoznak a gondolataink a múlt vagy a jövő irányába. A saját elképzelt gondolati köreinket járjuk ahelyett, hogy nyitottak, kíváncsiak és elfogadók lennénk a jelen iránt. Szerinted mi lenne a kedvező arány?

Ex egyetemi tanárként és kutatóként nagyon szeretem a számokat, de nem fogok konkrét arányt mondani, mert nincs. Mindig az a kérdés, hogy ahogy működünk, az hogyan hat ránk. Amikor a múltba réved a figyelmünk vagy épp a jövő foglalkoztat, vajon javítja-e a hangulatunkat? Feltölt lelkesedéssel? Pozitív emlékek vagy élmények jönnek elő? Mert akkor ez egy pozitív hatás.

Vagy azt érezzük, a múltba vagy a jövőbe irányuló figyelem feszültté, idegessé tesz? Szorongást vagy dühöt vált ki? És emiatt nem tudunk az „itt és most” kihívásaira fókuszálni?

Ha azt látjuk, hogy negatív hatású, ahogy beszippantott minket a múlt vagy a jövő, akkor érdemes visszahozni a figyelmünket a jelenünkre. Ha viszont azt érezzük, hogy pozitívan hat ránk, akkor élvezzük ennek az áldásos hatását. Nagyon pragmatikusan érdemes erről gondolkodni. Hogyan hat rám az, ahogy aktuálisan működöm?

Miért jó, ha a tudatos jelenlétnek köszönhetően felismerjük magunkban például a negatív érzéseinket? Tételezzük fel, hogy elérünk arra a szintre, hogy bevillan: „most féltékeny vagyok”, „most haragszom”, „most tehetetlennek érzem magam és félek is”. Mi történik ezután? Mennyiben lesz más a helyzet kimenetele, mint amikor spontán elsodornak minket a fel nem ismert érzelmeink, amelyekkel azonosulunk?

Ha nem tudatosulnak bennünk ezek az érzések vagy gondolatok, attól még ott vannak bennünk, és – attól függetlenül, hogy nem vesszük észre őket – hatnak ránk.

Többféle hatásuk is lehet: sok esetben olyan viselkedéseket váltanak ki, melyek nem ideálisak. Problémát okozhatnak a kapcsolatainkban, az egészségünkben, a hangulatunkban. Nem vesszük észre, hogy mi történik bennünk, de például összeveszünk a párunkkal. Vagy valamilyen időrabló, netán egészségtelen szokással próbáljuk meg csökkenteni a feszültségünket. Evéssel, dohányzással, impulzív vásárlással és hasonlókkal.

Viszont ha felismerjük, hogy mi zajlik bennünk, és ezt meg is nevezzük, akkor adunk egy lehetőséget önmagunknak arra, hogy a lehető leghatékonyabb reakciót válaszoljuk az élményre. Így lesz döntési szabadságunk. Nem impulzívan fogunk viselkedni, hanem ott lesz a tudatos, végiggondolt reakció.

Ez azért fontos, mert egyébként nagyon könnyen belecsúszunk a jól bejáratott, évek vagy évtizedek óta ismételt viselkedési módokba.

Nagyon résen kell lennem ahhoz, hogy felismerjem az eddig öntudatlanul, szinte beidegződésként gyakorolt és már-már feltételes reflexként beinduló reakcióimat. És ahhoz, hogy még választani is tudjak, hogy miként viselkedjem, ha nem úgy szeretnék, mint eddig, ráadásul idő is kell. Idő, hogy elgondolkodjam magamon. A saját viselkedésemen. Először tudatosítsam az érzéseimet, aztán azt is, hogy ezeknek a hatására én eddig hogyan viselkedtem, és még változtassak is?

Igen, és ez eleinte nagyon-nagyon nehéz. Itt az a kulcs, a megoldás, hogy a tudatosságot ideális esetben nem krízishelyzetekben érdemes elkezdeni gyakorolni. Hanem olyan körülmények közt, ahol épp nyugodt vagyok, ahol nincs semmilyen stresszhelyzet, és így erősíthetem ezt a fajta készséget: annak a képességét, hogy miként vegyem észre, mi történik bennem. És ha ez már rutinszerű, akkor egy nehezebb helyzetben, mondjuk egy veszekedés során már sokkal könnyebben tudom majd megtenni.

Ez egy tanulási folyamat?

Abszolút. Van, aki ezt az elménk edzéséhez hasonlítja. Ugyanolyan, mint amikor az izmokat erősítjük az edzőteremben. Ez egy mentális edzés, ahol fejlesztünk egy képességet.

Mondj egy személyes példát, amikor a tudatos jelenlétnek köszönhetően másképp viselkedtél az életedben, mint korábban! Mi változott? Mi lett más a figyelmed hatására? Hogyan segített neked?

Amit kiemelnék, az a tudatosabb mobiltelefon- és képernyőhasználat, ami régebben sokkal nagyobb mértékben és jóval gyakrabban szippantott be. Most már sokkal tudatosabban tudok erre figyelni, időben észreveszem a vágyat, hogy elővegyem a telefonomat, és tudatosabban tudok erről dönteni is.

Természetesen előfordul, hogy úgy döntök, igenis elkezdem használni, mert mondjuk kíváncsi vagyok a hírekre, de nem mindig teszek így. És már ott van a döntési szabadság. Amíg ez nincs meg, és automatikusan engedelmeskedem az impulzusnak, addig nagyon kiszolgáltatott helyzetben vagyok – illetve voltam.

Igaz, hogy estére elfogy a tudatosságunk? Ezt az előző Éva Psziché Esten mondta az egyik előadó, és azt veszem észre magamon és a családomon, hogy este sokkal könnyebben csúszunk bele a kütyüzésbe, mint ilyenkor szokásos tevékenységbe.

Én itt nem is a tudatosság elfogyásáról beszélnék. Hanem arról, hogy bizonyos fokú erőfeszítést igényel, hogy tudatosan megfigyeljem a viselkedésem és tudjam magam irányítani.

Az agyterületek közül elsősorban a homloklebeny látja el ezt a funkciót. És ez a frontális lebeny elég érzékeny különböző tényezőkre, így a fáradtságra, stresszre, éhségre, magányra, dühre: ilyen helyzetekben gyengébben működik.

Ezért történik meg, hogy mondjuk későn este, főként, ha még munkája is van az embernek, és feszült vagy ideges, és esetleg magányos is, akkor sokkal nehezebb ellenállnia mindenfajta kísértésnek. Legyen szó a mobiljáról vagy a hűtőszekrény tartalmáról vagy egy pohár borról, vagy bármi másról.

Kinek mi… akár több is. Egyszerre.

Igen. Lehet halmozni is.

Megjelent az új könyved, melynek címe: Tudatos változás – Hogyan formáljuk át önmagunkat és szokásainkat a mindfulness segítségével? Valóban át tudjuk formálni magunkat? Neked sikerült? És másoknak a környezetedben, a pácienseid között?

Az első kérdés az, hogy minek az átformálására vagy megváltoztatására gondolunk. Érdemes különböző mélységű változásokról beszélni.

A viselkedésünk, a szokásaink, a reakcióink sokkal könnyebben változtathatók, ha motiváltak vagyunk erre. Nagyon fontos kérdés a motiváció, hogy akarok-e változni. Ha igen, akkor ez megtörténhet.

A személyiség változása egy mélyebb szint. A genetikánk és a gyermekkori családi élményeink formálnak minket, így itt már sokkal keményebb munkára, komolyabb önreflexióra és nagyon erős motivációra van szükség ahhoz, hogy megváltozzunk. De ha valaki valóban motivált erre, akkor ez is megtörténik, nagyon sok esetben.

A praxisomban azt látom (és ez egy pszichológusnak rendkívül fontos visszajelzés és megerősítés), hogy igenis nagyon komoly változásokra képesek az emberek. Meg tudnak változtatni nem megfelelő kapcsolódási formákat, nem megfelelő feszültségkezelési formákat. Az emberek képesek változni, ha motiváltak.

Nagyon erős belső motiváció szükséges, és pszichoterápia megfelelő szakemberrel?

Van olyan szintje a változásnak, amit már szakmai segítséggel, pszichoterápiával lehet meglépni.

Egy interjúdban említetted, hogy nem áll tőled távol a társas és a teljesítményszorongás. Mit tanácsolsz egy hasonló beállítottságú embernek?

Bármilyen szorongásról is van szó, és a szociális szorongás is ide tartozik, a legfontosabb mindig az, hogy ne hagyjuk, hogy a szorongás irányítsa az életünket. Ne hagyjuk, hogy a szorongáskeltő gondolatok – melyek igazából belső, mentális termékek – szabják meg, hogy mit teszünk, vagy mit nem teszünk. És ne várjuk azt sem, hogy majd, ha ezek megszűnnek, akkor lépünk meg ezt vagy azt.

Gyakoroljuk be, hogy a szorongáskeltő érzésekkel és gondolatokkal együtt hogyan tudunk haladni a célunk felé. Hogyan tudunk kevésbé megijedni a szorongástól.

A szorongást ne egy legyőzendő ellenségnek lássuk, hanem egy olyan útitársnak, akinek elsőre talán nem annyira örülünk, de attól, hogy ott van, még haladhatunk együtt a cél felé.

Erről fogsz beszélni az Éva Psziché Esten. Elárulod, hogy min dolgozol még?

Mint általában, több mindenen. Amit kiemelnék, egy nagyon izgalmas projekt. A tudatos jelenét kihívás, amelyben már most több mint 2600 jelentkező vesz részt. Négy héten keresztül, apróbb, tudatosságot erősítő gyakorlatok segítségével tapasztalhatjuk meg, hogy milyen az önmagunkra irányuló, kíváncsi figyelem. A tény, hogy ilyen sok ember vesz részt ebben a projektben, jelzi, hogy egyedi és fontos dologról van szó.

Ha valaki szeretne bekapcsolódni, még megteheti?

Bármikor lehet csatlakozni. Érdemes végignézni az eddigi napok feladatait, de az a jó, ha egy nap egy vagy legfeljebb két témára fókuszál az ember. Ne akarjuk az elmúlt egy hét összes gyakorlatát egyetlen nap alatt behozni. Mert igazából nem is az a cél, hogy az összesen végigmenjünk, hanem hogy mindennap egy adott témára fókuszáljunk, és ha az előző kimaradt, az nem gond.

Az újonnan bekapcsolódók csapjanak bele in medias res a közepébe, és onnan kísérjenek téged, ahol éppen a csoport tart?

Igen. Mindennap meglehet osztani a megélt élményeket is, visszajelzéseket lehet adni. És bátran, mindenkit várok, tényleg izgalmas élmény szerintem.