Egy családias könyvelőirodában dolgoztam akkortájt, kapcsolatban éltem, ahogyan ő is, az új kolléga. Nem egyből pattant ki közöttünk a szikra, hanem inkább szépen, fokozatosan kezdtünk vonzódni egymáshoz. Már nem emlékszem, miért kezdtünk el csetelni, de az aztán belobbantotta a dolgokat, és a végén annyira feltüzeltük egymást, hogy alig vártuk, hogy kettesben lehessünk.

Hol máshol lehettünk volna kettesben, mint az irodában? A könyvelőcég egy tágas villalakást bérelt iroda gyanánt, itt estünk egymásnak. Elég gyorsan lezajlott minden, még a ruhánkat sem vettük le (nyár volt, szoknyát viseltem), épp csak a piros bugyimtól kellett megszabadulnom, öt perc kéj, de az olyan volt, hogy azóta sem felejtettem el.

Így kezdődött a titkos viszonyunk, ami úgy folytatódott, hogy nálam találkozgattunk, mert én időközben szakítottam. (Ő sajnos nem, és ez meg is pecsételte a sorsunkat.)

Két nap múlva a szokásos heti értekezlet végén a főnökünk lazán megjegyezte, hogy kamerákat helyeztek el a szobákban, hiszen két héttel korábban ismeretlen tettesek megpróbáltak betörni az irodába – szerencsére sikertelenül, de az ördög nem alszik. Holnap elindítják a készülékeket – mondta, és hangsúlyozta: kötelességének érzi, hogy erről tájékoztasson bennünket. Felállt a hátamon a szőr: vajon mióta vannak ott a kamerák? Körülnéztem, és valóban észrevettem a kis fekete dobozokat a plafon sarkaiban. Mikor szerelték fel őket? Hétfőn már ott voltak? Biztos, hogy még nem kapcsolták be őket? A főnökömből bármit kinéztem, hiszen azt is mindannyian tudtuk, hogy hozzáférése van a céges levelezésünkhöz (és erről például nem tájékoztatott, csak rájöttünk magunktól).

Azt sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Igyekeztem ahhoz tartani magam, hogy biztosan nem voltak még bekapcsolva a kamerák – különben megőrültem volna. Azért egy ideig még kerültem a főnököm tekintetét.

A kollégával végül egy viharos, rövid románc után elváltak útjaink. Ezek után nem volt már maradásom a cégnél, úgyhogy felmondtam. Arra hivatkoztam, hogy kaptam egy jobb ajánlatot. Épp egy pipacsszínű blúzt viseltem az utolsó napomon. Amikor az ajtóból még utoljára visszafordultam, hogy búcsúzóul kezet fogjak a főnökkel, rám nézett, és azt mondta: „Igazán hordhatnál több pirosat. Jól áll.”

Ha lehet még fokozni...