Gyűlölöm, hogy nem akar engem

Borítókép: Gyűlölöm, hogy nem akar engem Forrás: Getty Images
A világ legprimérebb érzése volt, tudom. Vágy, düh, utálat. Szégyellem is magam, úrrá lenni rajta azonban képtelen voltam rajta.

Bálint tavaly jött a céghez, ahol dolgoztam. Pont az esetem volt, magas, kreolbőrű, sötét hajú, fekete szemű férfi. Nem akarok dicsekedni, de általában nincs gondom a hódításokkal. Jól nézek ki, nem vagyok zavaróan rámenős, de félénk sem. Szívesen beszélgetek, empatikus csendeket teremtek, ha kell, figyelmes vagyok, és legtöbbször szórakoztató is. Talán nagyképűen hangzik, de megkapom, akit akarok. A nagy kivétel: Bálint volt, és talán ezért is vágytam rá mindennél jobban.

Most biztos mindenki azt gondolja, hogy Bálint foglalt volt, és ezért nem kellettem neki. Az igazság azonban az, hogy facérabb nem is lehetett volna. Egyedül élt egy kis garzonban Pesten, időnként hozzá mentünk kiereszteni a gőzt munka után. Tipikus legénylakás volt, ott nem élt nő, az tuti. Dávid, a közös munkatársunk mesélte is, hogy Bálint időnként társkeresőzik, de egyelőre nem találja az igazit. Ki is buktam. Tálcán kínálom neki önmagam, de ő inkább a Tindert bújja? Megalázónak találtam a gondolatot.

Többféle módon próbálkoztam nála. Eleinte néhány naponta kerestem fel a melóhelyen, nevetgélés, small talk, ebédelni hívtam, kávét vittem neki. Nagyon kedves volt, megköszönte, sokat beszélgettünk. Az egyik céges bulin mellé ültem a kocsmában, próbáltam magamra vonni a figyelmét, de csak hellyel-közzel sikerült. Éppen úgy kezelt, mint az összes többi kollégát. Nem sokkal később tréfás-baráti hangsúllyal moziba hívtam, de különböző mondvacsinált indokokkal lepattintott. Baromi rosszul esett a visszautasítás, alaposan megsebezte a hiúságomat, de sajnos ahelyett, hogy eloltotta volna a tüzet, csak még jobban felpiszkálta.

A megszállottja lettem. Állandóan róla álmodtam, szinte csak azért jártam be a céghez, hogy láthassam őt. Továbbra is jóban voltunk, de időnként finoman éreztette, hogy lépjek hátrébb. Nem akartam erről tudomást venni. Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy valószínűleg nem akar engem. Nem láttam erre semmi okot. Csinos voltam, kedves, okos, szellemes, sok fiú a fél karját adta volna, ha elmehet velem moziba. Ő vajon miért nem? Mit láthat bennem, ami taszítja? Nem meleg, nem házas, még csak barátnője sincsen. Akárhogy rágtam magam, akárhogyan törtem a fejem, egyetlen indokot sem voltam képes találni erre az elutasításra. És belenyugodni sem voltam képes.

Néha már úgy éreztem magam, mint Glenn Close a Végzetes vonzerőben, mielőtt megfőzte Michael Douglas nyulát. Féltem ettől a heves akarástól. Semmi nem történt köztünk, hogy vagyok képes haragudni rá? Hisz nem tett semmi rosszat, nem csábított, nem hitegetett, a kezemet nem fogta meg. A szenvedésem a fájdalom mellett ugyanakkor valamiféle romantikus színezetben tündökölt, mintha az Üvöltő szelek lapjaira képzelném magam. Folyamatosan módosult tudatállapotban lebegtem. A munkahelyemen minden pillanatomat Bálint mozgása határozta meg. Ügyeltem, hogy ne akaszkodjak rá, de alig tudtam másra figyelni rajta kívül, és ez hamarosan a munkámon is meglátszott. A főnök behívott, és kedvesen figyelmeztetett a hibáimra. A kolléganőim faggattak, mégis mi a bajom. Nem árultam el senkinek. Megszállottságom önmagam előtt is megfejthetetlennek és komikusnak tűnt, senkit nem szándékoztam beavatni beteg világomba.

Aztán egy vécén elejtett megjegyzésből váratlanul megtudtam, hogy Bálintot leginkább a despota anyjára emlékeztetem, aki elől egészen a fővárosig menekült. Vicces évődés volt az egyik munkatárstól, meg sem fordult a fejében, mennyire megsebzett vele. De legalább kaptam egy értelmezhető választ arra, miért nem kellek. Cseppet sem gyűlöltem Bálintot kevésbé ettől, sőt. De legalább ahhoz nyertem elég erőt, hogy összeszedjem magam, felmondjak, kikövessem a Facebookon és az Instán, ahol mindig árgus szemekkel figyeltem a tevékenységét, letiltsam messengeren, és így tovább.

Azóta nem láttam. Szerintem megkönnyebbült, amikor búcsú nélkül eltűntem, talán maga sem tudta pontosan, miért. A fájdalom azóta sokat enyhült, a harag és az érthetetlen utálat viszont megmaradt, és nagyon zavar, hogy képtelen vagyok megfejteni a saját érzéseimet, viselkedésemet. Miért pont ő? Miért ennyire? Miért kapaszkodtam ebbe a kínzó vágyba? Miért nem tudtam igazából a mai napig elengedni? Megannyi kavargó, kusza kérdés, válasz nélkül.

Talán egyszer megkapom rá őket, de most megelégszem annyival, hogy már csak tompán fáj a seb.

Kik azok a magyar sztárok, akik forgatáson estek szerelembe?