Szabó T. Anna: Vágy és vágyakozás

Borítókép: Szabó T. Anna: Vágy és vágyakozás Forrás: Getty Images
A nyári kertet kérem karácsonyra, a hullott almák cefrés erjedését, a pöttyös párnákat a piros padon, a gumimedence sima és langyos vizét, a sorban kigyúló szolárlámpák puha sárga fényét alkonyatkor, a megszállottan ciripelő tücsköket.

Nem pálmás távoli partot, nem a repülőzúgásban felderengő kifutópálya zöldjét, nem párás trópusi nyarat kopott telünk helyett, nem egzotikus virágok mézszagát –

a nyarat kérem vissza mindenestől, a mi nyarunkat, azt, amit veled töltöttem kettesben,

bekuckózó biztonságban, utazások és vendégségek és koncertek és színház nélkül, és tulajdonképpen munka nélkül is, mert az a kevés, amit a nyaralóban el tudtunk végezni, megoldható volt a függőágyból is, a lombok alól.

Húsz évvel érzem magam öregebbnek, mióta beállt a hideg, összegyűrődtem, rosszakat álmodom. Ma éjjel már aludni se tudtam, éjjel háromkor keltem fel rántottát sütni, az olvadó zsiradék és a barnuló szélű tojásfehérje szagát akartam érezni, a gyerekkori nyarakét, nagyanyám kertjében, aki a tyúkok alól kivett langyos tojást ütötte bele a serpenyőbe egy kiskanál frissen köpült vajra. Meg se kóstoltam végül, mert hideg volt a konyhában, és én annyira álmos voltam, hogy odaégettem és kidobtam. Veled ettem utoljára igazi kedvvel, ott a diófa alatt – nélküled ízetlen és értelmetlen minden. Le-fel járkálok a nyikorgó falépcsőn, a szél csapkodja a spalettákat, nem gyújtok villanyt, hogy fel ne ébresszem anyámat, mert kísértetnek hinne, ha meglátna a hálóingemben bolyongani.

Gyere haza. Megbolondulok nélküled. Nem merem mondani sem, nem üzenek, mert úgysem jöhetnél, talán karácsonyra, talán újévre, talán és talán. Végig kell csinálnod, pénzt kell keresned, hogy legyen egyszer még egy olyan gyönyörű két hónapunk, mint idén. Tudom, hogy nem tudsz úgy dolgozni, ha folyton rám kell gondolnod, tudom, hogy írnod, publikálnod, tanítanod kell, hogy az intézet lefoglal, hogy a kényszerű lazulás után a mániás szakaszodat éled éppen, hogy ebbe a tempóba nem fér bele semmi és senki, hogy visszahúzzon a teljes tehetetlenségbe. Ismerlek már, azt is tudom, hogy ilyenkor nem elégítene ki, hogy a hullócsillagokat nézzük és ölelkezzünk, vagy hogy népdalokat énekeljünk gyertyafénynél: ilyenkor te megszállottan, őrjöngve élsz és dolgozol. A nőket is így kívánod, ilyen önpusztító lendülettel, tavasszal átéltem már melletted egy ilyen szakaszt, és nem szeretném még egyszer látni, ahogy pörögsz és nyomulsz, még alvás közben is mozog a lábad. Inkább ne lássalak, ne is tudjam, mit csinálsz, kinek suttogsz éppen forró képtelenségeket esténként, amikor rengeteg borral próbálsz lazítani, hiába. Én nem tudok ilyenkor lépést tartani veled, engem az otthon és a kert érdekel, a rántotta, a kismedence, a rózsák és a fűszerek, ilyenkor télen pedig a kandalló tüzének szikrás ropogása, a mézeskalácsillat és a fadíszítés.

A lányaim idén nem tudnak hazajönni, talán az apjuk a pénzével el tudja intézni, hogy valahol félúton, de legalább Európában összefussanak pár napra, bár nyilván inkább a párjaiknál akarnák tölteni az ünnepeket, mint vele vagy velem, eszük ágában sincs elrontani az életkedvüket a demens nagy anyjuk látványával. Így megy ez már egy éve, most kapóra is jött nekik, hogy nem lehet utazni. Kiszálltam, amennyire lehet, az életükből, bár néha nem bírom ki, és érdeklődöm, de magamról nem beszélek, csak ha kérdezik. Igen, tudnak rólad, hogy azért bíztam egy ápolóra az anyámat pár hétre, mert veled voltam az őrségi házban. Mást nem meséltem – senkinek, még nekik sincs közük a boldogságomhoz. Egyedül csak neked. Neked van közöd ahhoz, ahogy ezentúl élek. Rád bízom magam egészen.

Hogy bízom-e benned? Nem számít, egyáltalán. Elég tudnom, hogy létezel, eleven, forró magabiztosság, biztos pont az üres világban. Elég elképzelnem, hogy itt ülsz mögöttem a szobában, a lámpa fénykörében, a nagy buci fülhallgatóval a fejeden, és az ujjaid meg-megrándulva simogatják a levegőt. A saját zenéidet hallgatod ilyenkor, soha nem mondtad el, milyeneket, azt mondtad, a zene a tied, ennyi titok jár neked, ha már heteken át közös térben élünk, úgyhogy a hunyt szemed rezdüléseiből, az ujjad mozdulásából, a pici fintorgásaid ritmusából próbálom kitalálni, mit hallgathatsz – késő van, éjfél elmúlt, úgy teszek, mintha aludnék, de a szempillám résén át figyellek, néha olyan az arcod, mint amikor hátrafeszített testtel odaadod magad fölöttem az örömödnek. A saját örömöd, de én nem bánom, hogy önző vagy, elveszem én is magamnak belőled, ami kell, mert ahhoz már öreg vagyok és túl sokat tudok, hogy beleolvadjak a nagy odaadásba. Látod, most is az enyém vagy, ahogy elképzellek, itt sem kell lenned hozzá. Amíg élsz, amíg élek: vagy nekem.

Gyere haza, mondom, mondom, követelem mégis. Közös karácsonyunk még nem volt, és meg akarom mutatni. Neked, tudom, nem is volt még soha, viszolyogsz tőle, sőt, gyerekes haraggal utálod az ünnepeket – én meg gyerekes makacssággal szeretem. Szép, szerelmes adventet képzelek magunknak: nem a jeges konyhában toporgok egyedül, hanem felolvasol nekem, miközben a mézeseket szaggatom, a hangod indulatosan deklamáló dallama végigbizsergeti a bőröm. Szeretni fogod, ahogy a tenyeredbe teszem még melegen a madárka formájú süteményt, látom is, ahogy megízleled, óvatosan veszed az ajkaid közé, ahogy azon a legelső éjszakán a kisujjamat – te, te, összegörnyedek a vágytól, úgy hiányzol, nekem még soha senki nem csókolta meg egyenként az ujjaimat. Nem érdekel, hol és kitől tanultad, és kivel gyakoroltad. Gyere vissza hozzám, nem kell sem elmondanod, sem megbánnod semmit. Látnod se kell az édesanyámat, még köszönnöd se kell neki. Kölcsönkérem a húgom kocsiját és elutazunk megint haza, a házunkba, a deres diófa alatt szimatolgató őzekhez, a himbálózó petróleumlámpa alá, a csendbe. Nincs függőágy és nincs medence, a lámpák sem égnek, de viszek tiszta ágyneműt, és viszek piros bogyókat, fenyőágat. Vágok fát, gyújtok tüzet. Török diót, kapsz almát, mézet, rágcsálhatsz fekve, miközben a rejtélyes zenéidet hallgatod. Sütök neked tükörtojást. Pihensz, lazítasz, feltöltődsz, ígérem, két napig hagylak aludni, hozzád sem érek. Várni fogok, várakozni, megvárom, amíg lassanként feloldódsz, és megmutatod megint az igazi arcod. A harmadik reggelen tudom, hogy rám mosolyogsz majd, és én belekuckózhatok abba az ölelésbe, és végre otthon leszek megint.

Ez az írás az Éva magazin 2020-as ÉVA Advent különszámában számában jelent meg.