Éppen öt éve, 2013 áprilisában publikálta egy bizonyos Robert Galbraith első krimijét Cormoran Strike magándetektív kalandjairól. Az első két hónap folyamán mindössze 500 példányt vásároltak a Kakukkszóból, noha a kritikusok odavoltak az új tehetség bemutatkozásától. Valamikor júliusban azonban egy twittelő kinyilvánította a véleményét, hogy szerinte bizony J. K. Rowling rejtőzik az írói név mögött. A Sunday Times seperc alatt kiderítette, hogy Galbraithnek és Rowlingnak ugyanaz az ügynöke és a szerkesztője, majd az említett ügynök is megerősítette, hogy hír igaz. Napokon belül többezerszeresére emelkedett a könyvre érkező megrendelések száma, és két éven belül újabb két Cormoran Strike-krimi látott napvilágot – mindhármat napokon belül végeztem ki, letehetetlennek bizonyultak számomra, noha egyikben sem az a legizgalmasabb, hogy ki a gyilkos. Ezek után már csak idő kérdése volt, hogy a BBC lecsapjon rájuk a megfilmesítés jogáért. Mint annak idején megírtam, a két főszereplő, Strike és Robin Ellacott szerepére egy-egy tapasztalt, de azért kevésbé ismert színészt választottak; az eredmény 2017-ben látott napvilágot, és pár napja mi is megnézhetjük a C. B. Strike című tévésorozatot az HBO GO-n. A három regény „összefüggéseiben” van megfilmesítve: a Kakukkszó három, a Selyemhernyó két epizódot kapott, belőlük áll az első évad, a harmadik krimi, a Gonosz pálya pedig két epizód formájában került audiovizuálisan fogyasztható állapotba.

Azt hiszem, akkor tudok rákattanni egy regényre és/vagy egy tévésorozatra, ha legalább az egyik szereplő személyes ismerősömmé válik. Rowlingnak ez az egyik nagy erőssége, amit remekül játszik ki Strike esetében: egy harmincas, legatyásodott, nagydarab, iszákos, dohányos, Afganisztánban lábát vesztett veteránnal van dolgunk, aki London méregdrága belvárosában tart fent aprócska detektívirodát – és ott is alszik, amióta elköltözött a drámakirálynő Charlotte-tól. A tévésorozatban sajnos a Strike-ot játszó Tom Burke egyáltalán nem túlsúlyos (egy kicsit vaskosabb talán, mint a nádszálvékony kollégái), viszont legalább nyúlszájjal született, ami remélhetőleg rövid úton nemzetközi szexszimbólummá teszi (bármit is jelentsen az). Az első pillanattól nagyon erős a kémia közte és az asszisztensét alakító Holliday Grainger között; a néző tudni véli, hogy Cormoran gyakorlatilag rögtön beleszeret Robinba, olyannyira erős összenézéseket láthatunk, miközben a Kakukkszó-regény első oldalain még nemigen érzékelhető férfi-nő kölcsönhatás.

Amúgy pedig egy megfilmesített krimiben mindig az a legnagyobb kérdés, hogy… nem fogom unni, ha már egyszer olvastam, és tudom, hogy mi a vége? Végig akarom nézni, ha hidegen hagynak a megszokott filmes feszültségkeltési technikák? A válasz: naná, és pont azért, mert nem a történet az érdekes, hanem például az, hogy figyelemmel kísérhetjük, miképp reagál a főhős az ítélkező pillantásokra és megjegyzésekre. Az áldozat számtalan családtagja és ismerőse mind-mind más okból gyanakszik rá – az egyik a műlábát pécézi ki, a másik azt a tényt, hogy Strike egy híres rocksztár és egy groupie futó viszonyának gyümölcse, a harmadik azt, hogy mivel speciális nyomozóosztagban dolgozott Afganisztánban is, ezért nyilván többet tud, mint kellene, a negyedik azt, hogy gyanúsabb eszközökhöz folyamodik, mint egy rendőr…

Cormoran pedig egy bullying-áldozat rutinos pókerarcával rázza le magáról a negatív megjegyzéseket – ő dolgozni jött, semmi más nem érdekli, mint hogy végére járjon a bűncselekménynek, amelyet a rendőrség öngyilkosságként könyvelt el. Végig kérelhetetlenül, bocsánatkérés nélkül végzi a munkáját, de közben egyáltalán nem erőszakos vagy tolakodó, majdnem a háttérbe húzódva várja meg, amíg a sokszínű mellékszereplő-gárda egyik vagy másik tagja végre megnyíljon, legyen az bár a kőgazdag Tansy Bestiguí vagy Derrick, az agglomerációból ingázó biztonsági őr, aki titokban használja a penthouse úszómedencéjét. Persze egy ötszáz oldalas regényt két vagy három epizódba belesűríteni eleve reménytelen vállalkozás, sok hosszú, remekbe szabott dialógus kimarad belőle, és éppen ezért örülnünk kell a bónusznak, miszerint Strike rendszeresen beszélget a műlábával.

A C. B. Strike tévésorozat méltó követője a BBC legszebb hagyományainak, amilyen A hajsza, a Luther vagy a Sherlock; már csak Hubert Taczanowski kidolgozott kameraállásai és Suzanne Cave szofisztikált kosztümjei miatt is érdemes nézni. Tökéletes időtöltés, amíg meg nem jelenik a negyedik Strike-krimi, amit Rowling állítólag idén tavasszal fejezett be.