A London Palladium színházban valami történik – persze ez nem nagy kunszt, mindig történik valami, azonban ami most történik, az valami... más. A főként musicaleiről híres színpadon a brit főváros színháznegyedében, a Westenden különös készültség: a színészbejárót sokajtós szekrénnyi biztonsági őrök állják el, a bejárat előtti sor pedig olyan hosszú, hogy egészen a legendás Liberty áruházig áll – megbénítva a gyalogosforgalmat. Aki nem tudja, mi a tényállás, vélhetően kíváncsi – mi viszont, akik a sorban állunk, olyan izgatottak vagyunk, mintha egyszerre volna karácsony, szilveszter és mindannyiunk szülinapja.

A lottó ötös esélyesebb, mint jegyet szerezni

Így kezdődött az este, amelyre hónapok óta vártunk – mióta a pop sokszorosan megkoronázott királynője kihirdette: színházi turnéra indul. A világsztár, aki stadionokat és arénákat tölt meg koncertjeivel, úgy határozott, hogy ezúttal valami másba fog. „Látni akarom az arcotokat” – mondta, mikor közhírré tétette, Amerikán és fél Európán átívelő Madame X turnéja, mely legújabb lemezét hivatott promotálni, operaházak és színháztermek ölelésében talál otthonra. Merész vállalkozás – már csak azért is, mert mindez azt jelenti: egyetlen show helyett, ahol több tízezren vagy akár több százezren láthatják a performanszt, heteken át szinte minden éjszaka színpadra áll majd, mindezt közel hatvankét évesen.

– magyarázta, ám talán ő maga sem gondolt bele, milyen végtelenül kemény munka lesz éjszakáról éjszakára szórakoztatni a nagyérdeműt. Persze a bensőséges miliő mellett más következménye is volt a szokatlan felállásnak – nevezetesen azt, hogy a jegyek átlagosan 300 eurót kóstáltak, és még ezen az áron is közel lehetetlen volt beszerezni őket: Amerikában egyenesen lottószerű sorsolással dőlt el, ki az, aki bebocsátást nyer a nagy eseményre.

Fájdalmas koppanás

Felesleges említeni, hogy mi természetesen minden követ megmozgattunk – majd miután végre bizonyossá vált, hogy megvan a jegyünk, megszerveztük a Madonna-vakációnkat, repjeggyel, szállással, és persze a barátokkal, akik velünk tartottak a népünnepélyre. Ekkor még nem sejthettük, hogy a popkultúra nagyasszonya táncpróbái során olyan kemény rezsimnek veti alá magát, hogy egy ponton elpattan egy húr – pontosabban egy térdszalag. A teltházas show-kat egyre-másra törölték, és olyan alkalom is volt, amikor a közönség már órák óta a nézőtéren várta a kezdést, mikor Madonna csapata bejelentette: a show elmarad, a királynő képtelen lábra állni.

„Sokkal jobban fáj nekem, mint nektek” – vallotta Instagram-oldalán, ám a csalódott rajongók igazságtalan és gonosz hozzászólásait olvasva a barátaimmal már előre elhatároztuk: történjék bármi, mi nem fogunk kétségbeesni. Mindezek ellenére sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a londoni metróra szállva, a friss híreket csekkolva egyszeriben világossá vált: a koncertet, amelyre a jegyünk szól, törölték.

„Van mááásik!”

Bámultunk magunk elé, könnybe lábadt szemmel, és emellett rettenetesen aggódtunk. Ha ilyen nehéz most nekünk, milyen lehet neki – elfogadni, hogy a test nem olyan erős, mint a lélek, hogy nem számít, milyen mértékben gondoskodunk magunkról, az emberi élet és az elgyengülés elválaszthatatlanok egymástól. „Amíg bírom, folytatom” – írta a közösségi média oldalakon, mi pedig elhatároztuk, követjük a példáját. Egy jegyüzéroldalon vásároltunk egy új jegyet, a bérelt lakásunkból átköltöztünk londoni barátainkhoz, és mindeközben megpróbáltuk visszatérítés helyett átrakatni más napra az eredeti jegyünket: valamelyik csak bejön, ha pedig nem, legalább tudjuk, hogy minden követ megmozgattunk. Mikorra pedig eljött az új koncert napja, már tudtuk: az eredeti foglalásunkat is sikerült új időpontra halasztani, vagyis úgy fest, kétszer is láthatjuk Madonnát a Palladium színpadán.

A színházba lépve a bejáratnál hermetikusan zárt tasakokba tuszkolták a telefonjainkat – „azt akarom, hogy a jelenben legyetek – ne pedig a kijelzőkön keresztül kövessétek a műsort. A szemetekbe akarok nézni” – magyarázta a döntést Madonna, mikor a menedzsment bejelentette: tilos a telefonnyomkodás a színházban. Az első tíz percben furcsa volt – minduntalan a zsebemhez nyúltam oktalanul, majd lassan hozzászoktam: a jelenben vagyok.

The Show Does Go On

Mint a kétezres évek eleje óta minden Madonna-turnén tiszteletét tévő fan pontosan tudtam, hogy soha, egyetlen alkalommal sem kezdődött időben a show – akár órákat is ücsöröghetünk, míg elsötétül a terem. Ezúttal többszörösen szerencsénk volt – pontban kilenckor kialudtak a fények, Madonna sziluettje megjelent egy hatalmas vásznon, és aktuális kedvese, Ahlamalik bukkant fel a vetítő előtt. „A művészek azért vannak jelen, hogy megzavarják a békét” – jelent meg a felirat, majd elindult a zene. Madonna megjelent a színpad közepén, Napóleon-gúnyában, vérfoltosra festett ingben, és énekelni kezdett: „Mindenki tudja az igazat: a nemzetünk hazudott, elvesztettünk minden tiszteletet – mikor ébredünk már fel, mit tehetnénk?” A színházban tömegesen pattantak fel az emberek a székükből – Palladium ide vagy oda, a hangulat elsöpörte az elvárásokat, egyszeriben pont olyan volt a vibe, mint a korábbi arénakoncerteken. Tomboltunk.

A „Human Nature” című slágert pedig már kézenállva köszöntötte Madonna. Majd tucatnyi, platinaszőke parókát és tűsarkú cipőt viselő Madonnának öltözött táncosfiú tűnt fel, és felcsendült „Vogue”, mely Madonna szám szerint ötvenedik, legfrissebb Billboard nr. 1 slágerébe, az „I Don’t Search, I Find”-ba futott ki. Ezek után katonai egyenruhát viselő tisztek jelentek meg, és felcsendült az „American Life”, a showgirl egyik legmegosztóbb társadalomkritika-himnusza, majd megérkezett a színpadra a Batukadeiras, a női kórus, akiket Madonna a Zöldfoki-szigeteki nyaralásán ismert meg, és úgy döntött: magával viszi őket világkörüli turnéjára.

Cape Verde volt az a hely, ahol a rabszolgaság intézménye elkezdődött – a nőktől minden olyan eszközt elkoboztak, amellyel tüntethettek vagy hangot adhattak nemtetszésüknek... ők pedig tovább doboltak: a testükön, a térdükön, a kerek-mint-a-világ fenekükön. A színház megtelt vérrel, a forradalom ott volt a levegőben – ezzel pedig kezdetét vette a fado szekció: Madonna az elmúlt éveket Lisszabonban töltötte, ahová örökbefogadott fia, David sport-iskoláztatása miatt költözött, ám a „focista-mama” státusznál sokkal többet talált. „Depressziós és kövér voltam – életre volt szükségem. Céltalanul kóboltoltam a város bárjai között – és az isteni gondoskodásnak hála rátaláltam a fado zenére, Portugália lelkére.” – mesélte. A tradicionális portugál muzsika kíséretében adta elő „Killers Who Are Partying” című dalát, majd szintén friss, harmonikával kísért „Crazy” című dalán át eljutott a „La Isla Bonita”-ig, ahol a „spanyol altatódal” sort felcserélte „portugál altató”-ra, és egészen „Extreme Occident”-ig megmaradt a lisszaboni utcák hangulatát idéző, bohém, színes díszlet.

Madonna – aki korábbi turnéin rendre hangsúlyozta, hogy egy kortyot sem iszik, ha turnézik – hol fehér portóit, hol sört kortyolgatott, sokat sztorizott és kötetlenül csevegett a közönséggel, vicceket mesélt, önironikus és társadalomkritikus volt. Egy ponton széttárta a lábait, és készített magáról egy polaroid szelfit, majd aukcióra ajánlotta fel: „Csak készpénzt fogadok el – Malawi gyermekei nagyon boldogok lesznek!” – hirdette, utalva a leányiskolákra és gyermekkórházakra, melyeket alapítványával építtetett Afrika egyik legszegényebb országában –, a kép végül 2000 fontért kelt el. A színpadon többször felbukkantak a gyerekek: tizennégy éves lányával, Mercyvel például elénekeltek egy részletet a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb Madonna-slágeréből, az „Express Yourself”-ből. Majd egy ponton visszatért a hatalmas, áttetsző kivetítő, melyen feltűnt, majd elementáris erejű táncba kezdett legidősebb lánya, Lourdes – akiről édesanyja gyakran nyilatkozza: „Egymás türkörképei vagyunk.”, majd felcsendült a „Frozen”, melyet Madonna kristálytisztán énekelt végig lánya „karjaiban”.

a színpadon felsorakozott az összes zenész és táncos, Madonna hosszú, csillámló csuhát öltött magára, és elindultak a „Like a Prayer”, minden idők legnagyobb és legismertebb M dalának taktusai, az öröméneklésbe pedig egy emberként szállt be a Palladium teljes közönsége. A záróakkord pedig ismét egy új dal, az „I Rise” volt. És csak ezután következett a második show, amit páholyból nézhettünk végig!

B@szd meg a cenzúrádat!

Közel egy hónapig tartott, míg mindezt sikerült szavakba öntenem, mert semmi ehhez hasonlót nem láttam még, soha. Abban viszont biztos vagyok – ismerve a tényt, hogy az ötvenes (és csodálatos) J.Lo már nem szenvedi el a „miért nem tud méltósággal megöregedni” offenzívát, amit 12 éve Madonna elszenvedett –, hogy jövő ilyenkor a pophercegnők egymást követve vetik bele magukat a színházi turnékba – akkor lesz kötelességünk emlékezni, hogy mint ahogy az oly sokmindenre igaz: „Ezt is Madonna kezdte el.” Akit pedig felbőszít ez a kijelentés, azt biztosíthatom róla: tudom, tudjuk, nem ő találta fel gumikarkötőket, a csúcsos melltartót, a vogue táncot, a henna tetoválást, ahogyan a zenei producereit sem ő szülte – viszont minden ő, amit igazán népszerűvé tett. Ő adott a zsánereknek popkulturális hangsúlyt, és mint pimasz showgirl, akinek véleménye van társadalomról, vallásról, korizmusról és szexizmusról, emberi jogokról, humorról és iróniáról, bátor ahhoz, hogy a szórakoztatás és a művészet provokáló koktélját azoknak is a szemébe löttyintse, akik egyébként nem kértek belőle.

A művészete – ahogy a show elején ígérte – azért van itt, hogy összezavarjon.

Sikerült?