Ez a cikk az Éva magazin korábbi számában jelent meg.

Ez a cikk nem a veganizmusról, nem a növényi étkezésről, és nem a kegyetlenség nélkül előállított szépségipari termékekről szól. Nem a diétatrendeket taglalja, nem állít párhuzamot nácik és vegánok, hóhérok és húsevők közt, és nem próbál senkit meggyőzni semmiről.

Ez az írás azért született, mert egy évtizednyi vegánság után a napokban új felismerésre jutottam. Ez idáig ugyanis, ha valaki megkérdezte tőlem: „Ha vegán vagy, miért koktélozol?”, vagy „Ahhoz képest, hogy egészségesen élsz, a második cigibe szippantasz bele ma este”, mindig azt feleltem: „Én nem egészségügyi vegán vagyok. Millió módon rombolom magam a munkamániámtól a partifüggőségemen át egészen a vörösbor iránti szerelmemig – nekem az állatok jóléte és jogai az első számú motiváció a veganizmust illetően.” Aztán történt valami.

Végletek

Rájöttem, hogy a „vágóhidas videók” vagy az óceánokon úszó, szemétrengetegből álló lomszigetek nem feltétlenül jelentenek mások számára is katalizátort – ami engem átsegített a túloldalra, másnak esetleg rémisztő és extrémista megközelítés, ahogyan nekem is az, ha a mindenevő azzal érvvel, hogy „paradicsomszüreteléskor is meghalnak bogárkák, ártó szándék nélküli emberi élet nem létezik”. Ma már inkább azt mondom: azért vagyok vegán, mert ez esik jól a testemnek és a lelkemnek, és mert kissé túlérzékeny vagyok szociális kérdések terén, így igyekszem olyan megoldások felé fordulni, amelyek élhetőbb bolygóvá varázsolhatják a Földünket, számomra pedig a veganizmus, a zero waste kultúra és az állatkísérletek elleni küzdelem jó útnak tűnik. És azért is, mert amióta növényi étrendre váltottam, hálás a testem: a súlyingadozás, az étellel való komplikált viszonyom (nagyjából egy évtizeden át szenvedtem súlyos étkezési zavaroktól) megszűnt, és mert egyébként sem vagyok az a típus, aki szereti „készen kapni” az életet, így számomra nem jelent problémát kialakítani a saját szokásrendszeremet az ideológiámhoz igazodva.

Megmutatom

Persze azt sem mondom, hogy „ugyan kérlek, 15 perc összedobni egy háromfogásos vegán vacsorát, legalább megpróbálhatnád” – mert tisztában vagyok vele, hogy mi, emberek, bár hasonló kihívásokkal küzdünk, korántsem vagyunk egyformák. És jó, hogy nem vagyunk. Inkább megmutatom, én hogyan csinálom – hátha valakit inspirál. Workshopokon, főzőkurzusokon, szakácskönyveimben, tévéműsorokban, baráti lakomákon bárki végignézheti, én hogyan zökkentem bele a könnyed és minden erőfeszítés nélküli növényi alapú hedonizmusba. Közben pedig nem prédikálok, mert nem akarok elijeszteni senkit. De ez sem volt mindig így. Nagyjából húsz évvel ezelőttig meggyőződésem volt, hogy mindent tudok. Ha valaki másképp gondolkodott, mint én – legyen szó vallásról, politikáról, művészetről, életmódról, szokás- és szabályrendszerekről –, nem estem ugyan neki, és nem próbáltam erőszakkal „megtéríteni”, de bevallom, megvolt róla a véleményem. „Hogy szavazhat X helyett Y-ra, pedig olyan rendes embernek tűnik!”, „Még mindig naponta kétszer beszél az anyukájával telefonon – jesszus, de gáz”, és „Miii, nem eszik sajtot? – hát ez se normális”.

Rész az egészben

Aztán az élet terelgetni kezdett, és már a húszas éveim elején kezdtem felismerni: a társadalmunk jóval komplikáltabb „élőlény”, mintsem hogy megpróbáljam elemeire bontva analizálni – valójában mi, emberek, itt, ezen a Föld nevű bolygón egy hatalmas, érző, organikus egység részecskéi vagyunk, és ha szeretnénk jobb helyre kalauzolni önmagunkat, egységben kell gondolkodnunk. Huszonöt éves koromra eljutottam oda, hogy ha valami fájt a társadalom viselkedését illetően, nem odamartam, nem mérget csepegtettem rá, hanem megértettem: ez a probléma nem rajtam kívül áll. Azért van itt, mert része a nagy egésznek, amit értelmeznem kell, amivel meg kell tanulnom bánni, és ha most találkoztam vele, azt azt jelenti: egy olyan létező nehézségről van szó, amely vélhetően nem először jön szembe velem az életben, így tanácsos úgy foglalkozni vele, hogy az általam megoldásnak vélt módszer ne teremtsen még több káoszt.

Lila köd?

Mindez talán így, a „semmibe mondva” lila ködnek tetszik – de ha lefordítom nagyon hétköznapi problémakörökre, nagyon is megfogható mindannyiunk számára. Ha valaki zsigerből gyűlöli a bevándorlókat, mondhatjuk: ő a társadalom mételye, és miatta tartunk ott, ahol. Vagy – mondhatjuk, hogy ez az ember talán még nem találkozott olyan élménnyel, mely bekapcsolná az „empátiagombot”, és azon kell agyalnunk, hogyan teremthetünk olyan közeget, ahol közelebb hozhatjuk őt a másik oldal igazságához. Ha valakinek meggyőződése, hogy a homoszexualitás a bolygónk legnagyobb tragédiája, azt nem csökevényes agyú trollnak könyvelem el, hanem megpróbálok beszélgetni vele, hogy együtt értsük meg: hogyan és miért jutott erre a következtetésre, és hogyan lazíthatjuk együtt ezt a korlátot, hogy az igazságaink – ha nem fedik is egymást – együtt is létezhessenek, nem feltétlenül ellentmondva egymásnak.

Nem egymás ellen

És végezetül – ha valaki másképp táplálkozik, mint én, nem állok fel az asztaltól, nem nevezem trendmániás diétaáldozatnak, és még ha a legjobb szándékkal közeledem felé, sem próbálom meggyőzni, hogy csakis az én életmódom célravezető. Nagyon egyszerűen és barátságosan azt szoktam mondani: „Én vegán vagyok, de a barátaim 90 százaléka nem az – ennek ellenére szeretem őket. És mivel tíz évvel ezelőttig én magam is ettem húst, nem gondolom, hogy jogos vagy építő jellegű reakció, ha egy mindenevővel találkozva azt mondom: rossz, amit csinálsz, rossz ember vagy. Ezzel saját, tíz évvel ezelőtti önmagamat köpném szembe. Miért gyűlölném egykori önmagam, csak mert akkor még nem pont úgy gondolkodtam, mint most?” Ezzel pedig azon nyomban megágyazok egy értelmes és érdekes kommunikációnak, ahol nem egymás ellen vagyunk. Mert amint egymás ellen vagyunk, máris fényévekre kerültünk a megoldástól.

Hol az igazság?

Mindezek tükrében szeretném egyszer és mindenkorra eloszlatni azt az abszurd feltételezést, hogy egyszer majd kiderül: az egyik, vagy a másik oldalnak volt „igaza”. Igaza annak van, aki címkék felragasztása helyett a szívéből érez és ahelyett, hogy az egyszerűség kedvéért skatulyába szorít elveket és embereket, lehetőséget teremt az agyának arra, hogy szélesítse a látókörét. A „csak divatból vagy vegán” szófordulat nekem ugyanúgy hangzik, mint az „azért nem vagy vegán, mert nem érdekel a bolygónk sorsa”. A „vegánság középosztálybeli, unatkozó sznobok passziója” épp ugyanazt súgja nekem, mint az „aki eszik húst, nem nevezheti magát állatbarátnak”. Mert mindezek semmi többet nem adnak a prédikáló félnek, mint egyfajta hamis bizonyosságot arról, hogy nem kell változnia. Pedig a személyes változás a globális változás első számú feltétele – soha nem lesz jobb a világ attól, hogy lefejezzük a miniszterelnököt, vagy attól, hogy mindenki vegán lesz holnap déltől, vagy attól, hogy a vegánok befogják a szájukat és „a négy fal között nem esznek csirkét”. A világ csak akkor lesz jobb hely, ha – ahogy Teréz anya is megmondta – addig sepregetünk a magunk háza táján, míg végül az egész világ tiszta lesz.

A saját portánk

És közben persze megoszthatjuk másokkal, mi hogyan takarítjuk a portánkat, hogyan mossuk a szennyesünket, hogyan varázsoljuk ideális közeggé a közvetlen környezetünket – másokat inspirálva. Úgyhogy tegyünk most félre mindent, amit eddig gondoltunk egymásról – vegánok és nem vegánok –, és még a malacok és bocik életénél is előbbre való prioritásként, még a fehérjebevitel és az államgazdaság állapotának kérdését is félretéve gyógyítsuk meg a közös sebeinket, amelyeket minden egyes társadalmi széthúzás, amely nem együttgondolkodást, hanem szeparációt és hibáztatást generál, csak szélesebbre és szélesebbre feszít. Az pedig sem az állatoknak, sem a bolygónknak, sem az emberiségnek, sem a közhangulatnak, sem az egyéni igazságérzetnek nem jó, ha úgy próbálunk sebeket gyógyítani, hogy közben újakat ütünk egymáson. Ahogy nincs olyan, hogy „a franciák büdösek”, „az ázsiaiaknak kicsi a kukijuk”, „a zsidók pénzéhesek”, „az arabok terroristák”, „a melegek AIDS-esek”, „a magyarok depressziósak”, „a női magazinok ostobák”, vagy „minden reklám hazudik” és „minden férfi disznó”, olyan sincs, hogy a vegánok szektások, és olyan se, hogy a mindenevők önzők. Olyan van, hogy kicsit többet kell tudunk egymásról ahhoz, hogy véleményt formáljunk.

Vegajézus

Néhány hónapja egy online vegán közösségi csoportban gigadráma kerekedett: „kiderült”, hogy én igazából csak nyereség reményében vagyok vegán, egyébként is önjelölt vegajézusként élek, ráadásul agresszíven promotálom a könyveimet, és nem vagyok elég erőszakos, amikor az állatokért kell kiállni a „nemvegákkal” szemben. Van egy alapelvem, amely szerint sosem maradok ott, ahol nem látnak szívesen, így ki is léptem a csapatból és azon nyomban összedobtam egy új csoportot „Titkos vegán traccsparti” néven, ahol két szabály van csupán: ne posztolj nem vegán étefotót és receptet, és légy kedves, akkor is, ha ellenvéleménybe ütközöl. Azóta közel tízezren lettünk, nekem pedig nagyon kevés dolgom van – nem nagyon akadnak pocskondiázó bejegyzések, nincsenek egymásnak feszülések, akkor sem, ha valaki szerint a szója maga a Sátán, vagy ha valaki még nagyritkán eszik sajtot, és akkor sem, ha valaki nem érti, miért nem vegán a méz. Érdeklődő emberek érdekes témákat vetnek fel, és az egyetlen érdekünk, hogy jó hangulatban, inspiráló beszélgetéseket folytathassunk.

Szeretettel és befogadással, elfogadással és érdeklődéssel hívlak meg, hogy légy részese egy olyan világnak, amelyben mindenkinek helye van, mert mind egyfelé haladunk: egy boldog, kiegyensúlyozott, igazságos társadalom kiépítésének irányába, tanulva a tévedéseinkből, hibáinkból, sosem kiábrándultan és csalódottan, mindig bizakodva. Nem kérem, hogy csak velem, hogy csak az én utamon, és hogy most azonnal állj mellém. Azt viszont kérem, hogy engedd meg – hadd álljak melléd én. Akkor is, amikor éppen húst eszel.