Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

A nyolcvanas években Csillaghegyen felnőni azt jelentette nekem: falusi-városi fiú vagyok. És míg mások az urbanizáció első lépcsőfokaként japánkertet ültettek és „mini marketet” nyitottak, a szüleimmel ráérősen ejtőztünk a kissé kifakult gyepen a hátsó kertben, a mosógépben pedig a megrendelésre lilára festendő ruhák pörögtek – ekkoriban épp ez volt a szüleim foglalkozása. Később patentot készítettek, füstölőt gyártottak, játék kismotorokat raktak össze, végül pedig – egy összcsaládi, húszfős nyaralásunk után – görög istenségek szobrait kezdték kiönteni gipszből, majd a Balaton körüli szuvenírboltokban terjeszteni őket.

Az óceánjáró kisfiú legendája

Sosem voltunk egy átlagos család, mi tagadás. Míg ők Pallasz Athénét csomagolták, én a hátsó ülésen walkman-fülhallgatóval a fejemen üvöltöttem a Roxette slágerét, a „Fireworks”-öt, amely két nővérről szól, akik egy nap otthagyják a sulit, és alkalmi melókból élve „road trip”-re indulnak a nagyvilágban: „Becsekkolunk, kicsekkolunk, szeretkezünk és tűzijátékot nézünk” – énekelte Per, a banda pasi tagja, akibe már hétévesen olyan szerelmes voltam, hogy svéd barátnőmmel, Karolinnal meggyőztük a szüleinket: hadd utazzak vele Stockholmba egy hétre. A szüleim pedig – tudván, hogy egy musztánggal sem tudnának visszafogni – el is engedtek.

Egy kis zsebpénz reményében vándorcirkuszhoz szegődni, majd mégiscsak kifutni a pénzből és farkaséhesen „Tic-Tac” cukorkát csórni egy óceánjáró szupermarketjéből nem szerepelt a terveim között – mégis mindkettő megesett. Amikor pedig hazaértem, és a szüleim megkérdezték, milyen volt az utazás, polaroid képeket és diafilmeket pörgettem előttük – sosem hallgattam el a nekik talán rémisztő, számomra viszont az utazást megédesítő őrületes kalandokat. Hogy genetikailag vagyok kódolva a gyökértelen otthonteremtésre, vagy a szüleim hippitermészete hozta ki belőlem, nem tudom, de abban bizonyos vagyok, hogy másodpercek alatt otthon érzem magam – akárhol, ahol boldog vagyok, és boldog embereket látok magam körül, vagy ott, ahol tehetek valamit azért, hogy a szomorú embereknek könnyebb legyen.

Vár rám a föld!

Világéletemben imádtam a meséket – Andersen keserédes történeteitől a csihi-puhi japán animéken át egészen a habos-babos Disney-rajzfilmekig, és persze a Frakkig, ám nemcsak a hercegnők és vasorrú bábák miatt, hanem sokkal inkább azért, mert minden mese messzire repített, és egy alternatív valóságba csöppenhettem általuk. Messzi, távoli tájakra, amelyeken sosem jártam – így váltam egészen pici fiúcskaként igazi kalandorrá, és kezdtem nyaggatni a szüleimet: menjünk, lássunk világot. Belle, A szépség és a szörnyeteg főhősnője a francia kisvárosokba csábított, Pinokkió sztorija meggyőzött: Itália lankáin a helyem, Pocahontas pedig arra biztatott, fedezzem fel a természet kincseit.

Tizenéves koromra már többet láttam a világból, mint a legtöbben egész életükben – hetedikes voltam, amikor bejelentettem a szüleimnek: vettem egy buszjegyet Spanyolországba. Egy hetet töltöttem egy tengerparti kempingben egyetlen dinnyén és egy üveg kólán tengődve. Gimis koromban pedig nekiindultam Londonnak: a neten futottam össze egy brit lánnyal, akivel elhatároztuk, hogy együtt tomboljuk végig Madonna koncertjét. Egyetlen hátizsákkal érkeztem, és egy éjszaka a Soho egyik utcasarkán húztam meg magam, félálomban figyelve a londoni gay bulinegyed hömpölygő tömegét. Huszonévesen édesapámmal Indiát és Nepált is bejártuk, a tévés melóknak köszönhetően a világ egyik legvarázslatosabb természeti csodája, az Iguazu-vízesés mellett, az őserdőben tölthettem egy hetet, Buenos Airesben egy vadidegent ölelve motoron száguldottunk a Casa Rosada elnöki palota erkélyéhez éjnek évadján… Ha sokáig nem utazhattam, minden este a last minute és fapados jegyeket böngésztem a neten, hogy akár csak egyetlen éjszakára is, de megszökhessek az életemből.

Amerről az illatok szállnak...

Velencébe, Párizsba, Rómába, Berlinbe, Barcelonába, Athénba, tovább, és még tovább. Az egykori, a görögországi családi nyaralásokon kemping-gáztűzhely körül konzerves babfőzeléket kanalazó fiúcskából gasztroutazó és kulináris kalandor lettem. Akárhová utaztam, szenvedélyesen követtem az orrom, és mindent megkóstoltam, amit megkívántam. Kiskamaszként egyszer eltévedtem egy rhodoszi narancsligetben, ahol megrészegülten faltam a citrusokat, amikor pedig első szerelmemmel Törökországba utaztam, az 1001 éjszaka ízeibe is beleszerettem. Még a repülőgép-átszállások közt is beszaladtam a nevesincs városkákba megkóstolni, éppen mit kínálnak frissen, brit pásztorpitét faltam hajnalban egy East Midlands külvárosában álló kocsmában, majd rohantam vissza a terminálba, és másnap már indiai lakomát habzsoltam – Amszterdamban.

Számomra mindig annál érdekesebb, izgalmasabb, színesebb volt az úti cél, minél több kultúra keveredett: izgattak az olvasztótégelyek, amelyekben különféle vallású, származású, habitusú emberek a gasztronómia, a művészet, az életstílus legjavát hozták magukkal onnan, ahonnan odakeveredtek. Otthon éreztem magam a londoni metrón, ahol reggelente, a Goldsmith Egyetem felé zötykölődve csendben figyelhettem utastársaimat – itt egy raszta haj, ott egy porcelán bőr, amott egy hidzsábot viselő tinilány, mellette egy ortodox zsidó férfi, és persze az előző éjszakáról hazafelé tartó „party kid”-ek, akiknek rózsaszínre festett hajáról cseppekben csurgott a londoni eső.

Ott a kaland, ahol a konfliktus

Sosem a legkényelmesebb ágyat, sosem a legbiztonságosabb kerítést kerestem – sokkal inkább azt, hogy hol szívhatom magamba szivacsként az életszeretetet, a különféle álláspontokat, ideológiákat, meggyőződéseket, és hogyan teremthetek hidat – beszélgetéssel, vagy egyszerűen csak egy multikulti lakoma megosztásával – ember és ember között.

Talán ezért keveredtem Tel-Avivba – egy olyan városba, ahová messzi földről érkeznek a kalandra éhes lelkek. A tányéromon mediterrán, amerikai, balkáni és közel-keleti ízek keverednek, az iPhone-om „play list”-jén arabul, spanyolul, franciául szól a nóta, ha bulizni megyek, palesztin területekről a partira érkező és a móka kedvéért civilre vedlett katonákkal mulathatom át az éjszakát, és nap mint nap megtapasztalhatom, hogy ha nyitva a szívünk, minden társadalmi konfliktus eltörpül az ösztönös életigenlés mellett.

Lassan egy évtizede, hogy itt kötöttem ki, és a „Tel-Aviv-buborék” mellett rajongásig imádom a teljes térséget. Amikor csak lehet, bevetem magam a kocsiba, és a sivatagon át lecsurgok a Holt-tengerig, Cisz-Jordániában marokkói kempingben pakolom magamra a gyógyító iszapot, majd este már Jeruzsálem óvárosában, a Siratófal, a Szikla Mecset és a Szent Sír Templom között, egy osztrák vendégház tetőteraszán kávézom. Az egyik legkedvesebb írónőm, Sylvia Plath mondta egyszer: sosem elégítheti ki egyetlen élet – a tragikus sorsú művész talán azért is választotta az öngyilkosságot, mert bár regényein, főhőseinek személyes utazásain keresztül belekóstolhatott más-más életekbe, felőrölte őt a vágyódás, az elvágyódás, a változni akarás.

Mire vársz?

Én ezt nem tehetem meg – önmagammal. Amíg hajt a vándorcigány vérem, megyek. Utazom. Felfedezek. Az elmúlt néhány hónapban a kedvesem, Nimrod – aki az Izraeli Nemzeti Színház színésze, mégsem aggódik soha amiatt, hogy mi lesz, ha egyszer világgá megyünk, azt mondja, majd vándorszínész lesz – minden éjjel a netet böngészi: mi legyen a következő állomás. Nem megálló: igazi állomás. A megannyi közös utazást követően mindketten úgy érezzük, itt az ideje ismét nagyot, igazán nagyot váltani, és belevetni magunkat az ismeretlenbe. Kréta elhagyatott falvai, Szicília poros kisvárosai, normandiai francia falvak, Balaton-felvidéki kis kúriák, Portugália hegyvidékein elterülő olajfafarmok – mindez már tizenötezer eurótól elérhető, bárki számára.

Ötmillió forintért bárki újraálmodhatja az életét a street art fesztiváljáról híres olaszországi óvároskában, Civitacampomaranóban – de a legtöbbünk csak álmodozik a tökéletes életről, és várjuk, hogy „majd egyszer” belevágjunk. „Amikor ez a munkaszerződés véget ér” – pedig egy tehetséges ember a világ bármely pontján, bárhol talpon marad, csak szenvedéllyel és odaadással kell végeznie a munkáját. „Amikor már nem kell aggódni a gyerekért” – ami sosem történik meg, viszont egyszer csak kiegészül „a szülőkért el kell kezdeni aggódni” feladattal, és ismét meg vagy béklyózva.

A te életed a tiéd

„Én sosem éreztem úgy, hogy elhagytam a gyerekeimet – jönni akartam, ők meg nem. Ilyen egyszerű” – mesélte nekem nevetve Ingrid, egy brit, ötvenes asszony, aki a szürke angol hétköznapokat észak-ciprusi napsütéses életre cserélte, miután mindkét gyereke leérettségizett. „Az egyik egyetemre ment, a másik szerelmes lett és külföldre költözött – minek álljak otthon, és várjam, hogy meglátogassanak minden második hétvégén.” Ingriddel és férjével a Ciprus fővárosának, Nicosiának főként törökök lakta városrészében rendezett vegán pop-up vacsimon találkoztam.

Másnap pedig már náluk vendégeskedtünk – szamarat tartanak, gojibogyót termesztenek, és boldogok. Egy olyan országban is, amelyet a nemzetközi jog el sem ismer – mert ők is abban hisznek, hogy amíg politikai hatalmaktól és gazdasági statisztikáktól várjuk a tökéletes haza megteremtését, sosem leszünk boldogok a bőrünkben.

Az ember ott van otthon, ahol szabad a lelke, ahol biztonságban érzi magát akkor is, ha még nem bizonyos, hol alszik aznap éjjel, és ahol magokat vethet beszélgetésekkel. Ezek olykor elhalnak, máskor hatalmas fává nőnek és gyümölcsöket hoznak, de biztos, ami biztos, el lettek ültetve. Én így gondozom a kertemet.