Kutatások szerint a nők kétszer gyakrabban élik meg szégyenként a házasságuk felbontását. Az elváltak 46 százaléka retteg attól, hogy elítélik azért, mert feleségként „megbukott”. Minden tizedik embert tart rossz házasságban a válás okozta megbélyegzéstől való félelem. Még a békés váláson átesettek fele is úgy véli, károsítja az életét az a stigma, hogy elvált. A 20. század előtt a válás abszolút tabutémának számított. A múlt század közepéig a házasság jelentette a társadalom alapstruktúráját. A nő feladata volt a család védelme, ezért válás esetén felelősségre vonás várt rá. Őt önzőnek tekintették, a válás tényét pedig az erkölcsi hanyatlás jelének. A vallás társadalmi normákra gyakorolt hatásának csökkenésével némileg enyhült a negatív megítélés. Az individualizmus növekvő elfogadásával, a nők emancipációjával és a változó erkölcsi eszmékkel csökkent az elvált emberek megbélyegzése. A tanulmányok mégis azt mutatják: a válási stigmák a 21. század elején is jelen vannak. Ennek oka, hogy a házasságról alkotott hagyományos nézetek továbbra is erősen tartják magukat, annak ellenére, hogy az egykor ezzel járó kiváltságok mára alaposan megkoptak, maga az intézmény pedig jócskán átalakult.

Napjainkban nagyjából a házasságok fele válással végződik. 2019-ben egyébként – negyven év óta először – megfordult a tendencia, több frigy köttetett, mint ahányat felbontottak. Viszont azt is jól látni a statisztikákon, hogy a pandémia első hulláma, 2020 tavaszának kijárási korlátozásai a párkapcsolatokra is hatással voltak:

Sokakat tart bent egy gyengélkedő házasságban, hogy személyes kudarcként értékelik a válást. Nem tévednek nagyot: egy házasság felbontása után a szégyen és a bűntudat alaposan megnehezíti az egyébként is fájdalmas gyászfolyamatot.

Geist Klára párterapeuta szerint amíg ezt a veszteségélményt nem sikerül feldolgozni, kevésbé tudjuk megóvni magunkat a stigmatizációtól. „Az újratervezés szakasza, a megkönnyebbülés és megújulás sajnos csak később jön, és ez még akkor is így van, ha mi kezdeményeztük a kapcsolat megszakítását – hangsúlyozza. – Sok új kihívás vár a felekre: megváltozik a korábbi életvezetés, átalakulnak a családi és egyes baráti kapcsolatok. Hogy mennyire éljük meg kudarcként a válást, azt sok minden befolyásolhatja, például a neveltetés, az értékrend, a korábbi kötődési sérülések, vagy az ingatag önbecsülés; mint ahogy az is megnehezíti, ha mi voltunk a ragaszkodóbbak a kapcsolatban. Ám ha a válási döntés megalapozott, és az önértékelés stabil, akkor jobban sikerül alkalmazkodni az új helyzethez, kevésbé mély a krízis, és az is kevésbé hat ránk, hogy mások mit gondolnak erről a lépésünkről. Minél sérülékenyebb fázisban vagyunk, annál kevésbé tudjuk megóvni önértékelésünket a válás utáni stigmatizációtól. A ragaszkodóbb fél jobban megszenvedi a megbélyegzést is.”

A párterapeuta szerint az elváltakat könnyű negatívan megítélni, a bélyegek közös nevezője az, hogy alkalmatlanok a kapcsolatra, nem töltik be szerepüket megfelelően, nem elég kitartóak. „Ugyanakkor a házasságban élőknek is megvan a maguk stigmarendszere: ők általában konzervatívak, félnek egyedül lenni. Bármi miatt nyomják ránk a bélyeget, átmenetileg csökkentheti az önértékelést” – hangsúlyozza a szakértő.

Sokak szemében ha kilépsz a házasok klubjából, csakis vesztes lehetsz. Gyanakvással, szánalommal vagy két lábon járó kudarcként tekintenek rád, amin nem segít, ha te is így gondolsz magadra.

A bélyegek igen változatosak: „sokat iszik”, „keveset van otthon”, „unalmas az ágyban”, „pocsék szülő”, „biztos nem lehet megbízni benne”.

Az, hogy egyre idősebb korban mondjuk ki a boldogító igent, annak a fokmérője is lehetne, hogy elkötelezettebbek vagyunk a szándékunk mellett. Ahogy a szingliket is körbeveszi valamiféle társadalmi gyanakvás, úgy az elváltakkal kapcsolatban is ott lebeg a feltételezés: valami baj lehet velük. E kettő párhuzama pedig azt mutatja, hogy a tartós párkapcsolat, illetve a házasság még mindig a női élet sikerességének egyik mércéje.

„Ma sokan 35–40 évesen kötik az első házasságot, a fiatalabb korban kötött frigyek pedig ebben az életkorban szakadnak meg. Egyre többen válnak 50–55 évesen is, a gyerekek kirepülése után, mert nem találnak vissza egymáshoz. Ezek a késői válások korábban különösen stigmatizáltak voltak és »idős korára elment az esze« bélyeget kaptak – hangsúlyozza Geist Klára. – A tavalyi karanténban sok kapcsolat megingott, különösen azok, ahol a felek már nem voltak képesek megnyugtatni, vigasztalni egymást. Nőtt az együtt töltött idő, de csökkent a tolerancia egymás iránt, a kapcsolati öröm hiányát pedig nem tudták a karantén idején külső élménnyel, vásárlással, utazással elfedni. Sokan az ingerszegénységgel nem tudtak mit kezdeni, és fokozódott a bántalmazás is. Ezzel párhuzamban felértékelődtek a tartós, meghitt, intim kapcsolatok.”

Ez pedig a szakember szerint új bélyeget aggatott a szakítókra, úgymint: könnyen feladják, elviselhetetlenek, vagy biztos nem bírják a szeretőjük nélkül. De hogyan juthatunk el odáig – a stigmákkal dacolva –, hogy az új helyzet előnyeit is észrevegyük? „Az önálló identitásunk felépítésével, új célok, hobbik, barátok utáni kutatással – sorolja Geist Klára. – Ezt hívjuk poszttraumás növekedésnek. Ennek része az is, hogy elfogadjuk: a régi életünk átalakult, és elkezdünk bizonyos viselkedéseket újratanulni, például a stresszkezelést vagy a kapcsolati jelenlétet. A stigma addig él, amíg hiperérzékenyek vagyunk rá. Ha eljutunk odáig, hogy a kudarcélményre korrekciós lehetőségként tekintsünk, már készen állunk az újrakezdésre, a stigmák pedig elhalványulnak az új életünk árnyékában.”

Biztosan válni akarsz? Ezeket a kérdéseket előtte tedd fel magadnak: