Nemrég olvastam a neten egy korabeli filmkritikát, ami annak idején talán az Ifjúsági Magazinban jelent meg. Az újságíró néhány mondattal agyoncsapta az Egy új reményt (az igazi címet a magyarság csak később tudta meg, itthon sokáig az első darab volt A Star Wars): egyszer nézhető, ízét gyorsan elvesztő rágóguminak minősítette. A derék kritikus rendesen mellélőtt, 2019. december 19-én a lesajnált fantasynek már a 9. része jött ki, s a hírhez csak egy közhelyet tudunk illeszteni: generációkat film nagyobb lázban soha nem tartott, mint George Lucas sagája.

Az én korosztályomban, azaz a negyven pluszosokban még pislákol az alapélmény, az a szociológiai háttér, amit a mai tizenévesek a Szomszédokból ismernek. Nyolcvanas évek, az élhető szűkösség állapotában agonizáló szocializmus, panelkörnyezet, keményen dolgozó kisember, gomolygó Symphonia-füst: az egész ország jelképes dagonya és sár. Ebben a lassított felvételben játszódó valóságban egyszer csak megjelenik egy mozgalmas űreposz, mint maga az amerikai álom: a szabadság, a tágasság, a végtelen lehetőségek szimbóluma, a csillogó-villogó Nyugat, még ha a sztorit a mindennapoktól alaposan el is távolították. A sötét oldalon ténykedő, gonosz szívű öregek és az idealista, ifjú lázadók, azaz a Jó és a Rossz örök harca a világűrbe helyezve valami olyan újdonság volt a csehszlovák mesesorozatokhoz szokott képzeletnek, hogy rögtön elhalványította Hófehérkét vagy a No megállj csak!-ot, pedig azok is durva moziélmények voltak. Nagyapám, aki Michael Jacksonnak is poros lexikonokban nézett utána, a vénülő bolsi politbüro és a fiatal ellenzék aktuális szembenállását vélte benne felfedezni, engem nem érdekelt más, csak a látvány és a soha nem látott pörgés. Gyermeki lelkemet a rideg fizikai tények sem tántoríthatták, amik miatt akadékoskodó apám sokat morgolódott (szegény, neki kellett elkísérnie moziba erre a hülyeségre), mint például hogy az űrben nincs hang, a Star Warsban mégis úgy dübörögnek az űrcirkálók, mint gépek egy forgalmas repülőtéren: és gravitáció sincs, mégis minden tárgy lezuhan.

lyen apróságok minket nem zavartak, s mozi után csakis Star Warsosat játszottunk a konyhában. A kis csészék voltak a droidok, egy nagyobb színes pohár Yoda mester, a legméretesebb bögre a Millennium Falcon, a porcelán teáskanalak a birodalmi lépegetők, a kávéskanalak a rohamosztagosok. Az unokatesóm, aki abszolút vezéregyéniség volt, a hús-vér szerepeket is kiosztotta, ő lett az utravagány Han Solo, öcsikéje Chewbacca (az idősebb testvér lelketlensége, perszehogy ormótlan szőrös szolgának szánja a tesóját), a húgom Luke, én meg Leia. Leia! Dagadt a keblem a büszkeségtől, akkortájt valószínűleg az egész galaxisban nem létezett olyan nőnemű teremtmény, aki ne vágyott volna a kalácshajú szupernő bőrébe.

Párás szemű nosztalgiát jelent ma is megnézni egy-egy részt az eredeti trilógiából. Persze alattomosan kifejlődött kritikus énem képtelen csendben maradni: például nagyon idegesíti őt Han Solo bumfordi macsósága, amit régen vonzónak láttam, vagy Skywalker esetlen színészi játéka – az idős Mark Hamill sokkal mélyebbet alakít az új részekben, mint a sorozat elején. Rémesen bénák tudnak lenni a párbeszédek, modoros a vágás, a birodalmi katonák egy gyertyafújástól elhullanak, hőseinket viszont a sorozatlövések se karcolják meg. Az ewokokat mondjuk ma is csípem, biztos kedvenc gyerekkori játékmacim miatt, akit kineveztem tiszteletbeli ewoknak, tetszik, ahogy Carrie Fisher kislányos arca megkeményedik A Jedi visszatérben, és baromi jó érzés, amikor a másodszorra elhangzó párbeszédben már nem Han pökhendiskedik Leia szerelmi vallomásán („Szeretlek.” „Tudom.”), hanem fordítva. A kilencvenes-kétezres évek második eresztése viszont távoli, nem túl jó emlék, egyedül A Sith-ek bosszújának zárlata égett a retinámba, amikor Anakin szöszke fejére ráforr az emblematikus sisak, és felcsendülnek a Birodalmi Induló komor taktusai.

Most a suliban is a Star Wars a téma, és pont ez volt 2015-ben és 2017-ben. Diák és tanár végre egy nyelvet beszél, Landót, C-3PO-t vagy Yodát nem kell magyarázni, maximum Finn vagy Rey nevének hallatára szalad fel kérdőn egy-egy pedagógus-szemöldök. Arról megoszlanak a vélemények, melyik a legjobb epizód, túl nagy lett a választék, mint egy hipermarketben: a Baljós árnyakat általában mindenki utálja, A Birodalom visszavág-ot meg imádják, ez korosztályokon átívelő közmegegyezés. A többi: pluralizmus. Van, aki a biztosra menő Ébredő erőt szereti jobban, más az egyenetlen, de merészebb Az utolsó Jediket. Leia hercegnő viszont egy gimnazistalány sem akar lenni, a kalácshaj és az arany bikini a múlt ködébe veszett, a lézerpisztollyal kalimpáló egykori kislányt tábornokká, a lázadók vezérévé választották, aki nem szorul a férfiak segítségére (na jó, az ikertesója azért kihúzza a pácból Az utolsó Jedik végén). De hát megöregedett ő is, a legendás habfehér hacukát old-school eleganciára cserélte. „Egy néni, de iszonyú vagány” – mondta az egyik diák, s még azt is hozzátette, tök jó lenne, ha Leia lenne a nagyija. Azért ez kőkeményen arcba csapott. Leia, akinek szerepét szocreál konyhánkban csak néhány évvel ezelőtt kaptam meg, már nem istennő a nézői fantáziában, hanem nagymama. Ars longa, vita brevis.

Akárhogy is, 2019. december 19-e fordulópont lett a mozitörténelemben. 42 év után valaminek vége szakadt, Han és Luke után Leia is a filmművészet virtuális panteonjába költözik. Házasságok nem tartanak annyi ideig, mint a mozinézők és a Star Wars kapcsolata: természetes, hogy megkönnyezzük a válást.

Nézegess vintage fotókat Carrie Fisherről: