Na, nem a saját gyerekem fotóival, annyira nem szerettem még meg őket… Viszont mióta nagynéni lettem, az ismerőseim egyszerűen nem ismernek rám. Én voltam ugyanis az a lány a baráti körömben, akiről mindenki tudta, hogy ki nem állhatja a gyerekeket. Gondolom ez egy nő szájából borzalmasan hangzik, pedig valójában nem tehetek róla, nem én választom meg az érzéseimet.

Emlékszem, nagyjából hétéves lehettem, mikor az akkor még csak néhány hónapos unokatestvéremet a rokonaink a kezembe nyomták, mondván, hogy ismerkedjek vele… Én meg csak néztem rá zavartam, éreztem belül, hogy egy ilyen helyzetben nem illene ellenkeznem, de egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal és a babával. Nem váltott ki belőlem semmit, nem találtam cukinak, csak feszengtem, azon gondolkodva, hogy vajon mit is várnak tőlem. Nos, ez az érzés végigkísérte egész eddigi életemen, akárhányszor csak úgy hozta az helyzet, hogy egy gyerekkel kellett kapcsolatba kerülnöm.

Mondhatnám, hogy mindez egy csapásra megváltozott, mikor három évvel ezelőtt megszületett az unokaöcsém, ám ez nem lenne igaz. Kezdetben vele is volt néhány kínos pillanatom, ám szépen lassan, lépésről lépésre valahogy mégis belopta magát a szívembe. És miután vele összebarátkoztam, a kishúga érkezését már szinte izgatottan vártam.

Az, hogy nagynéni lettem, az én életemet valóban megváltoztatta. Olyan érzéseket hozott elő belőlem, amelyekről korábban még csak sejtésem sem volt, és azt hiszem valamennyire a személyiségemet is átalakította. De lássuk, mire is gondolok pontosan!