Úgy nőttem fel, hogy apám verte az anyámat. Nem nagyon, csak módjával, ahogy a szüleim körülírták a helyzetet. Apám engem és a húgomat is meg-meglegyintett néha, szigorúan pedagógiai célzattal, és sosem nyúlt az arcunkhoz, mert az embertelennek tartotta, inkább a fenekünkre, a lábunkra, a karunkra csapott egyet-egyet. Amikor nagyon dühös volt egy fizika egyes miatt, hozzám vágta a konyhaszéket, aztán két hét múlva elvitte egy infarktus. Apám nem volt rossz ember. Bűntudat kínozta a saját természete miatt, de őt is verte a saját apja, nálánál sokkal kegyetlenebbül, szóval a nagyapámhoz képest apunál még némi jellemfejlődést is tapasztalhattunk.

Az óvodában és az iskolában minden lány férjhez akart menni és nagy szemű alvóbabákba töltögette a műkaját – kivéve engem. A babakocsikat, babaszobákat és hasonló vackokat mindig a sarokba hajítottam. Irigyeltem a szomszéd kislányt, Borit, akinek az anyja minden reggel hosszan fésülte és csinos copfba kötötte a haját – és gyűlöltem is emiatt. Évekkel később megtudtam, hogy a később menő közgazdásznak álló Borit az anyja verte: reggel szépen befonta a frizuráját, hogy a látszat ne sérüljön, de ha nem teljesített jól az iskolaerőpiacon, este keményen megszorongatta azokat a testrészeket, amik nem látszottak ki a ruha alól.

Az ezredfordulóval kapcsolatos elképzelésekről egy ponton az egész generációmnak iskolai fogalmazást kellett írnia. Minden lány arról álmodott az osztályból, hogy családot szeretne, minimum három gyereket, családi házat csinos kerttel, japán tóval, álomnappalival, decensen ugató kutyával, kecses kiscicákkal. Egyszóval: hamisítatlan dekoréletet. Az én fogalmazásom viszont utazásról és fotózásról szólt, napfényről, óceánokról, hegyekről, a világmindenségről. Semmi riasztó nem volt benne, a tanár mégis homlokráncolva olvasta fel. Annyira elütöttem a többségi vágyaktól, hogy szöget ütöttem a felnőttek fejébe.

Aztán tényleg fotós lettem. És tényleg utazni kezdtem, már huszonéves koromtól gyakran kószáltam külföldön, még mielőtt az utazó blogger-foglalkozás legális lett volna. Anyám nem volt velem igazán elégedett. Unokákat akart, nem egy világcsavargót. Sokat morgott, de amikor a húgom teljesítette az óhaját, és megajándékozta két fiúval, elhallgatott. Azt hiszem, végleg letett rólam.

Sokáig egyáltalán nem volt párkapcsolatom. Aztán már bele mertem vágni egy-két kalandba. Kamaszkoromban gyakran mondogatták, vigyázzak, nehogy megfázzon a derekam, mert akkor nem lehet gyerekem. Ilyen egyszerű? Juszt se tűrtem be a pólóm. Tizenkilenc éves koromban, jóval az első szexuális kapcsolatom előtt elkezdtem fogamzásgátlót szedni. Szupererős típust, nehogy baj történjen, és eleinte pánikrohamokat kaptam, hogy mégis áldatlan állapotba kerülhetek. Terhességi tesztre pisiltem minden együttlét után, olyan is előfordult, hogy a fogamzásgátló mellé esemény utáni tablettát is bekaptam – biztos, ami biztos. Elég volt elképzelni, hogy az a valami megképződik a testemben, növekedni kezd, átveszi az uralmat, belőlem él, szívja a vérem és az energiáim, mint valami parazita - máris olyan undor fogott el, hogy öklendezni kezdtem.

A barátnőim legyintettek a „fóbiámra”. Majd elmúlik, mondták. Várj csak, harminc fölött ketyegni kezd a biológiai órád, és akkor majd lesz szex és más semmi! De én tudtam, hogy tévednek. Az, hogy nem akarok gyereket, nem divat, nem múló szeszély, nem a szabad fiatalság hangja. Hanem identitásom legszilárdabb építőköve. Soroljam az okokat? Lássuk.

Nem akarom tovább örökíteni a családi agressziót. Minket az ősi időkben elátkozhattak. Dédapám verte a nagyapámat, nagyapám az apámat, apám pedig verte az anyámat, és vert minket. A halála után anyám indulatai is elő-előbugyogtak egy fakanál vagy néhány gonosz szó formájában. Egy marékkal én is örököltem az átokból: képes vagyok ordítozni, meggondolatlanul sértegetni, két fiúmat nemegyszer ököllel ütöttem. Megbántam, de a felmenőim példájából tudom, ez a legkevésbé sem garancia a változásra. A húgom lett abnormális családi modellünk igazi áldozata: elmenekült otthonról, férjhez ment, születtek gyerekei, és nemrég tudtam meg, hogy a drágalátos Dávid, a mindenki által megbecsült és szeretve tisztelt ügyvéd úr már háromszor megütötte. „Nem szereti, ha ellentmondanak neki” – mondta a húgom szomorúan. Hát ilyesmiben vegyek részt? Tűrjem ezt el egy férfitól, vagy ami még szörnyűbb: én legyek az, aki egyszer türelmét vesztve megveri a saját gyerekét? Hát nem. Én ezt a beteg vonalat megszakítom, befejezem, nem viszem tovább.

Az apa férfi-anya nő hazug pátoszát. A rendezettség álarca mögé bújó anomáliákat. A titkokat és hazugságokat, a látszat imádatát, a mélyre temetett élettorzulásokat, a maszkokat és a jelmezeket. A copfos Bori emlékét. Azt, hogy látszólag minden az utódok szentségéről szól, de a család szimpla gazdasági egységgé degradálódott, ahol a gyermekeket intenzíven nevelik és taníttatják, hogy jó befektetéssé váljanak, és felnőve hasznot hajtsanak a társadalomnak is, a szüleiknek is. Szeretet? Elfogadás? Ugyan. Azt mindenki elfelejti, ahogy a gyerek rossz jegyet hoz haza a suliból. Mert otthon is csak akkor ér valamit, ha a világ szemében ér valamit. Különben vihetik a szemétdombra.

A fizikai undorom sem múlt el, bár már régóta bízom a tabletták erejében. Viszolygok a terhesség gondolatától, a szülésről A nyolcadik utas: a Halál jut eszembe, amikor a kis szörny kivetődik a haldokló hős hasából. Többek szerint tokofóbiám van, ami kezelhető, de én legyintek a felvetésre: ha ennyiről lenne szó, szaladnék is terápiára, de hát ez csak egy részecske – még ha elemi is – a problémák halmazában.

Tetézzem még? Megteszem. Száraz felsorolásban: klímaváltozás, rasszizmus, diktatúra, populizmus, munkanélküliség, társadalmi egyenlőtlenségek, betegségek, járványok, háborúk… ebbe a világba illesszek egy új életet? Hát hol lenne az a lény biztonságban? Ki vállal rá biztosítékot, hogy érdemes megszületnie? Én nem tudok.

Összefoglalva. A társadalom, az édesanyám, a barátnőim és egyes férfiak elvárnák, hogy én, egy bántalmazó családból érkezett, indulatos természetű, sérült lelkű, állandóan úton levő (tehát menekülőösztönnel bőven megáldott) nő hozzak erre a trillió sebből vérző, széthulló világra egy gyereket, akit nagy valószínűséggel fogösszeszorítva nevelnék, végig arra koncentrálva, nehogy véletlenül megüssem, meg arra, hogy vigye valamire, különben selejt lesz ő is, és én is, és közben imádkozzak, hogy legalább addig ne pusztuljon el a világ, amíg ő életben van?

Na, erre nem vagyok hajlandó. És nem is fogok megváltozni soha. A hátam mögött neveztek már leszboszinak, önző lotyónak, teszek rá. Tekintsen rám a világ szívtelen egoistaként, a saját szemszögemből – tudom - nekem van igazam.

Ha kíváncsi vagy azokra a sztárokra, akik úgy döntöttek, hogy soha nem vállalNak gyereket, kattints a galériára!