Mikor kézhez kaptam Rubin Eszter legújabb kötetét, épp arcüreg- és hörghurutgyulladásom volt. Két napig ki sem tudtam kelni az ágyból, csak feküdtem és faltam a Minek szenved, aki nem bírja című kötetet. Olvasás közben hihetetlen felismerések törtek rám, rengeteg gyerek- és tinédzserkori emlék tódult elém. Újra éltem egy-egy szituációt, döntést, erős érzelmekkel kísérve, nagy port kavarva a lelkemben. Sokszor azt éreztem, minta én is alapot adtam volna az írónőnek karaktereinek megformálásához. Egy idő után az volt az érzésem, hogy a betegeskedő főszereplő miattam köhög egyfolytában, máskor pedig azon jutott eszembe, hogy talán én krákogok miatta.

Endrész Tímea / ÉVA Magazin.hu: Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya A Végtelen Történet volt, ami egy tipikus könyv a könyvben irodalom. Amikor a kötet végén rájön Bux Barnabás Boldizsár, hogy a könyvnek, amit olvas, tulajdonképpen ő a főszereplője, végig őt keresik Fantázia birodalmának lakói, leírhatatlan varázslattal ért fel számomra. Valami hasonló érzés kerített hatalmába ismét.

Kaptál már ilyen visszajelzést olvasóktól?

Rubin Eszter: Nagyon sokat. Úgy látom, hogy sokmindenkiben hasonló vonalat mozgatja meg, könnyű azonosulni a történettel. Nemrég jelent meg egy szuper recenzió, amelyben azt írta a szerző, hogy ez a könyv együtt lélegzik az olvasóval, és az olvasó a könyvvel. Azt pedig, hogy „Ezt rólam írtad!” - elképesztően sokszor hallom az olvasóktól, ami nagyon boldoggá tesz. Számomra az egyik legfontosabb visszajelzés az volt, ahogy az ember olvasás közben szembesül korábbi életszakaszaival és döntéseivel, ez az a könyv, ami a legtöbb kérdést generálta önmagukkal kapcsolatban.

ÉVA: A főszereplő, Pető Hanga életét gyerekkorától játhatjuk végig, azonban a jelenkor is megjelenik a könyvben: a mostani életünk egyik irányítóeleme a Vírus, a szereplőid életébe is belemászik. Az utolsó lökést ahhoz, hogy megszülessen ez a kötet, a Covid adta? Mondhatjuk, hogy ez egy karantén könyv?

R.E.: Nem, egyáltalán nem. Jóval előbb elkezdtem írni, körülbelül két évig írtam. Az elképzelésem az volt, hogy van egy nő, akinek látszólag rendben van az élete, sikeres grafikus, saját vállalkozása van, boldog házasságban él szép házban, és egyszer csak nagyon extrém tünetekkel szembesül, amelyek kiszorítják a saját életéből, és végül olyan mértékig kell kivonulnia a társadalomból, hogy még a saját házából, a házasságából is távozik, tehát teljesen egyedül marad. Mivel minden civilázációs ingerre súlyos testi tünetekkel reagál, kiköltözik a kertjük végében megbúvó kis faházba, és ott a fehértörzsű nyírfák árnyékában kell szembenéznie a démonjaival. A manapság napról napra egyre több embert érintő – bizonyos szempontból megfoghatatlan - intoleranciák és allergiák számomra kiválóan kiaknázható, szimbolikus szépirodalmi témává váltak.

Aztán ahogy lenni szokott átvette felettem a hatalmat a történet, egy idő után önmagát írja a sztori.

Amikor jött a Covid, már a regény háromnegyedénél tartottam. Akkor ébredtem rá, hogy mennyire izgalmas lenne olyasvalaki szemszögéből bemutatni a karantént, aki egész életében így élt. Sokszor csak lelki, de a végén már fizikai elszigeteltségben. Remekül passzolt az aktuális izoláció az én témámhoz.

ÉVA: Igen, nagyon aktuálissá teszi a történetet. Mosolyogtam amikor Hanga elkezdett a karanténban kertészkedni, mert jómagam is az elmúlt másfél, lassan két évben váltam „crazy plant lady”-vé. Hangával együtt Te is tapasztaltál hasonlót?

R.E.: Törzsgyökeres budapesti lány vagyok, de évek óta úgy érzem, hogy szinte már szenvedés bemenni a városba. Tíz évvel ezelőtt kiköltöztünk a városból. Rengeteget kirándulunk az közeli erdőben, a kutyával együtt. Viszont a kertészkedés nekem is a karantén alatt jött. Kézzelfoghatóan bánni a földdel és a növényekkel nekem is segített a karanténszorongást enyhíteni, és valami és nagyon élő dologgal foglalkozni.

ÉVA: Ezen a párhuzamon túl, mennyire személyes indíttatású ez a történet?

R.E.: Természetesen ezerszeresen benne vagyok minden szereplőmben.

Másrészt azt kell mondanom, hogy a szépirodalom mindig a valóságból inspirálódik, de ez semmiféleképp nem azt jelenti, hogy ez egy tényirodalom vagy dokumentumregény. Nyilván az érzések mindig a valóságból táplálkoznak, nagyon erőteljesen, de hogy ez hogyan jelenik meg a regényben, az mindig közben alakul.

ÉVA: Amikor öt évvel ezelőtt édesanya lettem, akkor egy olyan szemüveget kaptam ezzel a szereppel együtt, amivel megláttam a felmenőim igazi történetét. Elkezdtem látni, amit gyerekként fel nem foghattam, hogy mit miért tettek. Ennek köszönhetően elkezdtem foglalkozni a transzgenerációs terhek feldolgozásával. Neked mikor köszöntött be az életedbe először ez a szemléletmód?

R.E.: Amikor az ember szülővé válik, az egy nagyon nagy felismerés. Akkor tapasztalja, hogy a mintázatok milyen erősen égtek be a lelkébe. Mintha nem is lehetne kilépni belőle, vannak kényszerpályák, de mindig van saját választásunk is.

A zsidó családokban a transzgenerációs terhek eléggé szem előtt vannak. Még akkor is, ha az ember harminc évvel ezelőtt nem hallotta ezt a kifejezést, napról napra megtapasztalta minden sejtjével. Amikor elkezdtem írni ezt a regényt, akkor döbbentem rá arra, hogy hiába hittem azt, hogy tudatosan élek, az írás által nagyon sokat megtudtam magamról.

ÉVA: A családban kendőzetlenül tudtatok beszélni a zsidóság tragédiájáról?

R.E.: Abszolút nem volt tabu téma, ennek ellenére mégis nehéz ügy volt. A nagyszüleim történetét átemeltem a könyvbe. Akkoriban ismerkedtek meg, fiatalok, erősek voltak, nagyon nagy szerelemmel voltak egymás iránt. Ez nagyon sok életerőt, energiát, leleményességet és bátorságot adott nekik. A nagypapám megszökött a munkaszolgálatból, hamis papírokkal bujkáltak, a saját kezükbe vették a sorsukat. Nem volt bennük megalázottság, megtörtség.

De nem akartak engem ezzel terhelni. Amit gyerekként elmeséltek, az egy kalandtörténet volt számomra. Nem elferdítették a történetet, de nyilván a gyereknek a saját szintjén meséltek el. Ami probléma volt, az az, hogy a családom már a háború előtt is szekuláris volt, egyáltalán nem ápolták a zsidó hagyományokat.

Semmi olyasmivel, amivel azonosulni lehet, ami elősegíti a pozitívan megélhető identitást. Csak annyit kaptam, hogy ez már nem számít, manapság már nincsenek zsidók. Ezért úgy képzeltem, hogy én vagyok a világon az egyetlen zsidó gyerek.

Ma már a zsidóság közösség tagja vagyok. Meg kellett találnom az utat vissza a gyökerekhez. Az én lányom már a természetes módon nőtt bele a zsidóságba. Számára ez egy élő, létező dolog, sok örömmel, sok ünneppel.

ÉVA: A transzgenerációs terhekre visszakanyarodva: mit gondolsz a sejtbe kódolt traumákat a családon belüli nyílt kommunikáció feloldhatja?

R.E.: Ez egy nagyon jó kérdés. Azt gondolom, ez az alapja, de ez a családokon belül sokszor nehéz. Főleg a traumát átélt nemzedékek részéről. De nekem nyilván nincsenek elvárásaim egy holokauszt túlélővel szemben.

ÉVA: Azt tapasztalom a kortársaimon, hogy nagyon sokan dolgozunk azon, hogy a felismert szülői mintáinkat, a transzgenerációs sérüléseinket tudatosan szeretnénk felülírni, kijavítani, azért, hogy a gyerekeinknek, az unokáinknak sokkal kisebb puttony jusson részül. Azt hiszem, hogy Pető Hanga a legújabb könyved főszereplője is rengeteget dolgozik, hogy a lányának könnyebb legyen.

R.E.: Tényleg rengeteg energiát beletesz, hogy ne jusson a lánya ugyanarra a sorsra, ugyanakkor az öröklődő szorongás ugyanúgy megjelenik, bár nem ugyanazon a csatornán. De én is úgy látom, hogy Lenke megtalálja a saját útját.

Látom én is a környezetemben lévő édesanyákon, hogy mennyire csodálatosak, mennyivel többet tudnak adni magukból a gyerekeknek, és a kisgyerekek pedig egészen kiskorban már teljesen nyitott tudattal fordulnak a világ felé. Valami egészen elképesztő szemléletváltáson és generációváltáson vagyunk túl.

ÉVA: A könyved vége felé megjelenik az időhurok jelenség. Egy időutazásnak lehetnek szemtanúi az olvasók. Mit gondolsz arról az elméletről, hogy jövőbéli énünk segítséget tud nyújtani a mostani énünknek, vagy most a jelenből tudunk-e tenni a múltbéli énünkért?

R.E.: Ez a legizgalmasabb kérdés, amit valaha feltettek nekem. Nagyon felkavart az írás. Bár azt hittem, hogy leteszek általa terheket, de inkább felkavart.

Egy jó szépirodalomi mű nem úgy születik, hogy leülök, és tudom, hogy mit fogok írni, és bepötyögöm. A történet mindig önálló életre kel. Ennél a szövegrésznél is, teljesen átvette felettem a hatalmat. Nem én írtam, hanem rajtam keresztül született meg. Nem tudtam, hova fog kifutni ez a történet, és egy időhurok lett belőle, amely végül ad egyfajta feloldozást.

ÉVA: Kíváncsi olvasóként fel kell tennem a kérdés: mi történik Hangával azután, hogy találkozik a tinédzserkori énjével? Nem derül ki a könyv befejezéséből.

R.E.: A válaszoknál mindig fontosabbak a kérdések. Az a jó szöveg, amely kérdéseket generál és mindenkinek a saját válaszait kell megtalálnia. Nagyon érdekes a szubjektív olvasó szemszöge, én is sokat tanulok a visszajelzésekből, melyek új rálátást adnak a szövegemre.

Azt gondolom, mindenkinek érdemes elbeszélgetnie a kamaszkori, gyerekkori énjével, abból érdekes dolgok születhetnek, amelyek bizonyosan a fejlődésünket szolgálják.

További olvasnivalót keresel? Nézd meg a galériánkat!