A 32 éves Windsor a Huffpost.com-nak mesélte el, hogyan küzdött meg a szülés után kialakult kényszerbetegségévél.

Windsor története

2014-ben, 26 évesen született az első gyermekem. Mikor először a kezembe fogtam, olyan aprócska volt és védtelen, éreztem, hogy szüksége van rám. Rögtön egymásra tudtunk hangolódni. Tudtam hogyan nyugtassam meg, ha nyűgös és a szoptatás is elsőre sikerült. Minden olyan természetesen jött. Baba-mama jógára jártunk, én magam készítettem neki minden nap az organikus bébiételt és egyáltalán nem hiányzott a régi életem. Igazi boldog újdonsült anyukának látszottam.

Ez azonban csak a látszat volt. Legbelül mardosott az aggodalom. A szülés után nem sokkal elkezdtem rettegni, attól féltem, hogy valamit történni fog vele. Minden percben azt lestem, figyeltem, hogy biztonságban van-e a pici. Szinte alig engedtem valakit a közelébe, és alvás közben is magamhoz vettem, hogy érezhessem, ahogy lélegzik. Minden, de tényleg minden óvintézkedést megtettem, de hiába. Továbbra is ott motoszkált bennem egy érzés, hogy valami rossz fog történni.

Először azt gondoltam, hogy ez a megállás nélküli rettegés és folyamatos aggodalom normális, hogy minden friss anyuka így érez. De ahogy a hónapok teltek, a mentális állapotom egyre rosszabb lett. Annak ellenére, hogy soha egy percig sem akartam fájdalmat okozni a babámnak, fejben a létező összes módot elképzeltem, ahogy ártani tudnék neki. A képek akaratlanul is bevillantak, mintha csak egy tévé előtt ültem volna.

Nem voltam depressziós, nem volt nehéz kapcsolódnom a kisbabámhoz, nem akartam ártani magamnak vagy a gyerekemnek, de a fejemben valami nem volt rendben. Rémképeket láttam, amiket egy idő után bármi ki tudta váltani. A kádra nézve elképzeltem, ahogy megfullad a vízben. Az emeletre menve láttam magam előtt, ahogy kicsúszik a kezemből és legurul a lépcsőn. Amikor túl közel álltam az ablakhoz, a fejemben lejátszódott egy képsor, miszerint odalépek, kinyitom az ablakot és hagyom, hogy kiessen rajta. Odáig jutottam, hogy már a séta a parkban is rettegést okozott. Elképzeltem, ahogy elengedem a babakocsit és az a kisbabámmal együtt kiszáguld az útra. Olyan volt, mint egy nem múló rémálom, csak éppenséggel nem aludtam.

El szerettem volna mondani valakinek, bárkinek, de nem tudtam kihez fordulhatnék segítségért. Mikor megemlítettem a családomnak, hogy lehet, hogy szülési utáni hangulatzavarom van, csak legyintettek. Csak a szülés utáni depressziósról hallottak eddig, annak a tüneteit pedig nem produkáltam. Látták, hogy foglalkozom a gyerekemmel, hogy szeretem, hogy mindent megteszek érte, így hát azt gondolták, hogy biztos nincs nekem semmi bajom. Amikor azt mondtam a férjemnek, hogy attól félek, hogy meg fogok őrülni, ő is csak értetlenül nézett rám. Persze elmondhattam volna neki, hogy valójában attól rettegek, hogy meg fogom ölni a saját gyerekemet és hogy fejben már ezerféle módon ezt el is képzeltem… De nem könnyű egy ilyen beszélgetést elkezdeni. És egyáltalán, hitt volna nekem? Elhitte volna, hogy ezek csak a fejemben vannak és én soha nem ártanék a kisbabámnak?

Éltem hát tovább a rettegéssel, a bűntudattal és az erőszakos gondolatokkal a fejemben és tettem, amit tudtam, hogy csökkentsem a szorongásomat. Minden nap emlékeztettem magam, hogy mennyire nagyon szeretem a kisbabámat, és hogy egy szerető anya sosem ártana a gyermekének. Próbáltam minél több időt különféle nyilvános helyeken tölteni, hogy legyenek körülöttem emberek, ha mégiscsak történne valami, ha elborulna az agyam. Amikor pedig otthon voltunk egyedül a fiammal, szinte folyamatosan videócseteltem a szüleimmel, a barátaimmal. Ha valaki más is velünk volt, biztonságban éreztem magam.

Mikor a napjaim végleg elviselhetetlenné váltak, az interneten próbáltam meg válaszokat találni. Találtam egy listát a szülés utáni hangulatzavarokról, ezen a listán pedig ott volt a szülés utáni szorongás és az obszesszív-kompulzív zavar (OCD) is. A szülés után kialakuló OCD-ről addig még sosem hallottam, de mikor rákattintottam és elolvastam a betegség tüneteit, végre összeállt a kép. Igen beteg voltam, de nem voltam gyilkos, és nem voltam egyedül sem. Kiderült, hogy szerte a világon élnek nők, akik ugyanazt élik át, amit én. Ijesztő és erőszakos gondolataik vannak arról, hogyan tudnák bántani a gyermeküket, miközben rettegnek, szoronganak és nem tudják, hogy kihez fordulhatnának. Félnek, hogy ha beszélnének róla, elvennék tőlük a gyereküket. Megkönnyebbültem, de közben dühös is voltam. Hiszen mindez elkerülhető vagy minimalizálható lehetett volna, ha egyáltalán tudok erről a betegségről.

Még azon az estén találtam egy terapeutát, akinek a szülés utáni mentális betegségek kezelése volt a szakterülete. Azonnal küldtem neki egy e-mailt, benne minden tünetemmel. Már a héten találkoztunk is és diagnosztizálta nálam az OCD-t. Megnyugtatott, hogy az ebben a betegségben szenvedő anyák soha nem valósítják meg az ijesztő gondolataikat, és hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Mikor ezeket a szavakat kimondta, elöntöttek a könnyek. A nap, amikor obszesszív-kompulzív zavarral diagnosztizáltak megváltást hozott az életembe. Annyira hálás voltam, hogy végre van valaki, aki felismerte és megértette, hogy mi történik velem. A diagnózistól megnyugodtam és elhittem, hogy nem jelentek veszélyt a saját gyerekemre.

És bár a terapeuta nagy segítség volt, mert elindított a gyógyulás útján, kifejezetten az olyan kényszeres betegekre, mint én, nem volt módszere. A terápiát tehát inkább abbahagytam, a tüneteim azonban, ha enyhén is, továbbra is megvoltak. 2017-ben aztán, mikor megszületett a lányom, az OCD teljes egészében visszatért. Ezúttal azonban már nem haboztam, rögtön specialistához fordultam, akivel meg is kezdtünk egy OCD-sekre kifejlesztett viselkedésterápiát. A kezelés pedig végre sikeres volt.

Megtanultam, hogy bármennyire félelmetesek is a gondolataim, nem azok határoznak meg engem és ami a legfontosabb, most már tudom, hogy képes vagyok elviselni a szorongást, félelmet, bűntudatot és bizonytalanságot. Ez pedig egy OCD-s ember számára igazán nagy szó. Négy év telt el a diagnózisom óta, és bár továbbra is vannak zavaró gondolataim, már sokkal ritkábban és kevésbé intenzíven jelentkeznek, mint korábban.

Egy ilyen rendellenességgel élni egyáltalán nem könnyű, de lehetséges. Tudom, érzem, hogy napról napra egyre jobban leszek.

Mutatunk néhány brutálisan őszinte véleményt olvasóktól, kollégáktól a terhesség árnyoldalairól, és szilárdan állítjuk: ilyenek is léteznek.

Kattints a galériára: