Ráskó Eszter igen szórakoztató nyílt levelet írt az időhöz

ráskó eszter,halogatás,idő Forrás: pexels.com
Valószínűleg a beLSD-zett Hunter. S. Thompson írt utoljára levelet egy dimenzióhoz, de én most mégis erre vetemedem. Az utóbbi napok megfigyeléseit szeretném megosztani önnel, önről.

Én nem tudom, hogy a többi kuncsaftja hogy van vele, de ha nekem egyszer megfogant a fejemben egy duplacsokis Magnum gondolata, a sóvárgással, vívódással és a beszerzéssel töltött idő sokkal, de sokkal lassabban telik el, mint az a parányi időbuborék, ami alatt a cukor véremmé válik. Ami addig bűnös vágyálom volt, egy pillanat alatt pálcikányi emlékké szelídül. Ez is jól mutatja, hogy nincs igazság. Legalábbis a cukorbűnözőknek egyáltalán nem jutott belőle. Maga kis hamis!

Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy van-e mögöttem olyan elpocsékoltnak minősített idő, amit most szívesen visszaigényelnék, azt arra kérném, helyezze magát kényelembe, mert ez a gondolatmenet most marha hosszú lesz.

Nem kérnék vissza egyetlen éjszakába nyúló délutánt sem, amikor kamu kifogásokkal kivontam magam a társadalomból, csak hogy selymes paplanba és tejföllel feljavított instant levesbe burkolt lelkemet végtelenített Szívek szállodája-nézéssel forraszthassam acélossá. Nem, nem. Ezeknek a délutánoknak stratégiai jelentősége volt és van is. Nem kellene kárpótlás a bágyadtsággal, émelygéssel és random felbukkanó szégyenérzettel cifrázott másnapokért sem. Aranyat érnek a percek, amikor az ember felébred a csata után, még nem érzi a fizikai veszteség mértékét, csak az éjszakából hátramaradt endorfinfoszlányok, a módszeresen ledörzsölt szempillaspirál és a leküzdhetetlen vágy tombol, hogy azonnal felhívjon valakit, aki el sem bírja képzelni, mi történt tegnap este. Bugyuta heherészés, önfeledt ostobáskodás, kedves gyarlóságok, ásványvíz, B6, pizza.

Nem kellenek vissza az egyetemen halogatással töltött, nyomorúságos idők sem, amikor napokon keresztül vártam a tökéletes pillanatot, hogy az agyam be tudja fogadni a vizsga anyagát. Mert azt nem lehetett csak úgy megtanulni. Ahhoz, hogy az ember fókuszált állapotban tudjon leülni és a jegyzeteire bámulni, tiszta lakás, tökéletesre reszelt köröm, frissen mosott haj, rendezett ruhásszekrény és legalább félezer macskás videó tüzetes átnézésére van szükség. Ezek tények, nem én találtam ki. És tényleg. A szociológiavizsgára nem is emlékszem, bezzeg a nyolcrészes cunamis dokumentumfilmre, amit a YouTube-on néztem előtte! Szerintem még idézni is tudnék belőle. Kávé, energiaital, csoki.

A torokszorítóan magányos napokat sem kérném vissza, még ha akkor úgy is éreztem, hogy magából az életből maradok ki éppen. Mert közben valahogy mégis ez tett életképessé. Tea és dinnye.
Nem bánom a vargabetűimet sem, amikor heteket, hónapokat ábrándoztam, epekedtem, fohászkodtam valaki vagy valami után. Amiről/akiről aztán rendre kiderült, hogy minden, csak nem epekednivaló. Bolond voltam, nem hülye. Saláta semmivel.

Nem kérem vissza a rossz barátokra fecsérelt időt sem, feltéve, hogy ők sem. A jó idők előtörlesztették a keserű végkifejletet. Az érzéketlenség és közöny, amivel egymáshoz viszonyultunk, a végén már-már elegánsan igazította döntetlenre a lelki békétlenségünket. Tanultunk együtt, tanultam tőlük, tanultam belőlük. Cigi és bor.

Vannak azonban dolgok, amik nem érdemelték meg a rájuk fordított időt. Bánok minden pillanatot, amit arra szántam, hogy másokra vártam. Vártam, hogy segítsenek érezni, gondolkodni, dönteni. Vártam, hogy értsék, érezzék, értékeljék, amit én. Közben nem figyeltem sem rájuk, sem magamra.

Visszakérnék minden pillanatot, amikor nem figyeltem azokra, akikre már nem figyelhetek. Most már nagyon figyelnék.

Az egyetemi időszak kivételével – ott valamiért megvolt a romantikája – visszakérném az összes gyávaságban, kételkedésben, hezitálásban… flow-ra várásban töltött időt. Amikor azért nem csináltam meg valamit időben, mert nagyon akartam, hogy jól sikerüljön, de nem éreztem, hogy képes volnék rá. Pedig legbelül tudtam, hogy csak egyetlen dolog van, amit meg kellene tennem ahhoz, hogy sikerüljön: szembe kell néznem vele.

Talán ezért készül ez a levél is a leadási határidő előtti estén. Mintha lenne egy része az elmémnek, ami azt mondja: soha nem tudod olyan jól csinálni, mint ahogy az utolsó pillanatban fogod tudni! Az időnyomás, az adrenalin, a bűntudat: ez az igazi hajtógáz! Ettől mennek a dolgok olyan nagyot! Plusz, ha nem sikerül olyan jól, milyen csodás kifogás már, nem? Nem volt rá időm!

A legtöbb dolgot talán emiatt rontottam el. A halogatással kapcsolatban van egy rendkívül érdekes önmegfigyelésem: amíg a szakkönyvek a kudarckerülésről meg a kudarctól való rettegésről beszélnek, én sokszor sokkal jobban szorongok a kilátásba helyezett sikertől.
Sikerszorongás. Az meg mi? Mi értelme van egyáltalán? A sikerszorongás a kudarctól való félelemnek egy delikát verziója. Egészen pontosan olyan gondolatok forogtak a fejemben, hogy mi van, ha sikerül, de én nem érdemlem meg, mi van, ha annyira jól sikerül, hogy utána sokkal jobban fog fájni a csalódás? Volt, hogy csak rábíztam magam a felsőbb erők kegyeire, hogy ha így meg úgy kell lennie, akkor így meg úgy is lesz.

Milliónyi ideológia született a fejemben a témában, de a végén mégis apámnak lett igaza. El kell dönteni, bele kell állni, ha rosszul sül el, legalább lesz miért szégyenkezni. Az utolsó tagmondat már saját fejlesztés, de nálam működik.

Sokszor még maga a vegytiszta kudarc is megnyugtatóbb, mint az azt megelőző bizonytalanság.

Amikor ezt el merem fogadni, legyőzhetetlenné válok. Legalább egy végtelennek tűnő 15 percre. Duplacsokis Magnum, almafröccs.

Ráskó Eszter írása az Éva magazin 2018/07 számában jelent meg.