Zsuzsa időnként teljesen rápörög a tinderre, mert meggyőződése, hogy valahol vannak rajta értékelhető pasik is, én erre általában csak legyinteni szoktam, megvannak a magam tapasztalatai a mi szerencsénkről az értékelhető pasikkal. De néha Zsuzsának túl kevés az inger az életében, vagy csak a szokásos hiperaktivitása játszik közre, mindenesetre néha rajtakapom, hogy ott figyelnek a kis lángjelek a telefonja bal felső sarkában, és hiába mondtam meg neki őszintén, hogy ez azt jelenti: marha nagy égés lesz a vége, nem hallgat rám. Mint általában. A legjobb barátnő nem arra való, hogy megfogadd a tanácsát, hanem hogy elmondja a tanácsát, ne fogadd meg, és aztán hozza neked az üveg vodkát, ha a saját erőfeszítésedből sikeresen full pofára esel.

Visszatérve Zsuzsához, fix ideája lett, hogy be fog pasizni, de nem olyan péntekestevanbepasizok módon, hanem tényleg komoly férjjelöltet fog magának. Én őszintén szólva már a gondolattól is röhögőgörcsöt kaptam, de Zsuzsa ezúttal úgy festett, beleállt a projektbe, és hamarosan talált is magának egy megfelelő jelöltet, egy szép, szemüveges, komoly arcú jogászfiút, aki nem úgy szólította le, hogy heló baby kinyalnálak, hanem némi ismerkedő csevej utána megkérte, hogy fáradjanak át facebookra, mert úgy érzi, a Tinder nyújtotta lehetőségeken már felülemelkedett a kapcsolatuk.

Ezt azért tudom ilyen pontosan idézni, mert Zsuzsa is szórul szóra reciklálta nekem egy közös esti brinstormingon, miközben én tényleg elbújtam a magas ikeás pohár mögött, amiben a házi vodkaszódám volt, hogy ne lássa, ahogy röhögök. Ha van pasi, aki nem Zsuzsa mellé való… na mindegy. Elvan a gyerek ha játszik, és Zsuzsa úgy tűnt, élvezi ezt az új helyzetet. A srác szerencsére, nevezzük Bélának, mert szegényemnek tényleg hasonló nyárspolgári neve volt, amit némi arcszőrzettel és menő biciklivel próbált egyensúlyozni, persze csak a professzionális látszat keretein belül, szóval Béla türelmesen de látható céltudatossággal haladt előre.

A Facebookon tömören, lényegretörően körbekérdezte Zsuzsa attribútumait, kedvenc filmjétől a családról alkotott elveiig és 3-5 éves terveiig, illetve hogy hol volt a legmesszebb nyaralni. Mi a kanapén ülve, egyre jobban becsípve válaszoltunk neki, és ahogy Zsuzsa hátra hajtott fejjel, szívből kacagott a következő kérdésen, nem értettem, hogy miért nem látja… na mindegy. Megfeleltünk a teszten, Béla elhívta Zsuzsát randevúra egy étterembe.

Étterembe! – süvöltötte lelkesen legjobb barátnőm, miközben kistrikóban és lemájkrémezett macinaciban ugrált a saját kanapéján. Étterembe! Vágod, Rebi! Nem egy kocsmába megyünk vodkázni, hanem étterembe! Nagyon lelkesnek tűnt már a gondolattól is.

A randevú két napra rá, szombat este zajlott, és Zsuzsa annyira komolyan vette, hogy az előkészületekben sem segíthettem. Felajánlottam neki, hogy a közelben leszek egy kedves helyünkön, amit felháborodva elutasított: mindketten tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy azért mégiscsak ott leszek. Ő elindult nyolcra, én kilencre beültem a közös kocsmánkba. Kikértem egy sört, figyeltem az ajtót. Kábé indultam a következő sörért, mikor, kezében a magassarkújával, belépett az ajtón Zsuzsa, és a nyakamba borult, majd röhögni kezdett. Nem kellett sokat magyaráznia.

Egyszerűen nem volt kémia, mondta. Én erre széttártam a kezem. Egy csomót mesélt jogszabályokról, aztán pedig részletesen kifejtette, milyen nőt keres (sorolta fel Zsuzsa az ujjait számolva): legyen szexi, de ne kurvás, legyen csinos, ápolt, sportoljon, lehetőleg hasonló hobbijai legyenek, de legalábbis szeressen túrázni, nem kell, hogy nagyon tudjon főzni, de az alapokhoz értsen, legyen kis BDSM-hajlama, de az anál nem kötelező, legyen B-jogosítványa, legyen környezettudatos, legyen a karrierépítés közepén, keressen 250 nettó felett, három-öt év múlva tervezzen gyereket, hajlandó legyen házasodni, lakás nem kell, de ne legyen egymillió forintnál több visszafizetetlen hitele.

Zsuzsa rámbámult. Széttártam a kezem. Hát, végül is ezek ésszerű kérések. Ezen mindketten felröhögtünk.

Az egyetlen gond, hogy ennek kb. minden ponton az ellenkezője vagyok, komolyodott el újra Zsuzsa.

Kivéve az enyhe BDSM-et, feleltem. Erre koccintottunk.

De még mindig komolyan vettem a randit, folytatta Zsuzsa. Megkérdeztem tőle, hogy mindezen kívül kell-e valamit tudni róla. És akkor azt mondta, csuklott fel Zsuzsa a visszafojtott kuncogástól, szóval azt mondta, hogy ő igazából egy kiszámíthatatlan fiú, aki szereti a kalandokat.

Szigorúan Zsuzsára néztem. Kinevetted?

Nem, nem nevettem ki, háborodott fel őszintén a barátnőm. De azért lehet, hogy látta rajtam, hogy nem hiszek neki, mert innentől kezdve még tíz percig tartott az egész. Néma csöndben bekebeleztük a vacsorát, majd közölte, hogy kedves és szép lány vagyok, de valószínűleg nem egymást keressük, és hogy abszolút nem kell szégyellnünk magunkat semmiért, megesik: majd hívott nekem egy taxit és beültetett. Hát ennyi.

Ez végülis elég korrekt lezárása a történetnek, feleltem. Zsuzsa bólintott.

Ebben a pillanatban, hiszitek vagy sem, de így történt (Budapest mágikus lény, erre már eddig is felfigyeltem, aki kifejezetten szereti a végzet szerepét játszani), nyílt az ajtó, és belépett Zsuzsa randipartnere egy barátjával. Mondjuk a belváros egyik legfelkapottabb helyén ültünk, de hogy akkor is, épp oda… gondolom ők is a randit beszélték volna meg (ki), vagy ki tudja, mit szoktak a fiúk ilyenkor csinálni. Béla, a srác beljebb lépett egyet-kettőt a lépcsőn, mi lélegzetvisszafojtva figyeltük. Ekkor felpillantott, és meglátta Zsuzsát. Hátrahőkölt, a kezével megállította a barátját, majd szó nélkül sarkon fordult és kirohant a helyről. A másik fiú döbbenten megtorpant, majd némi értetlenkedéssel követte. Sajnos nem állíthatom, hogy azt a falrengető röhögést, ami egyszerre és megállíthatatlanul tört fel belőlünk Zsuzsával, ne hallotta volna meg. De végülis nem baj. Hiszen ő mondta, hogy semmi miatt nem kell szégyenkezniük.